Az istenekhez való fordulás rendszeresen visszatérő alkalmai a római naptárban felsorolt évenkénti ünnepek. Ezeknek megismerése ad képet arról, milyen közös érdekek és feladatok álltak a római polgárok gondolkodásának középpontjában a római naptári rendszer kialakulásának idején. Az év napjait jellegük szerint több kategóriába sorolták. A munkaszüneti napok (feriae, dies nefasti) mellett voltak kiemelt hivatalos ünnepnapok is (nefasti publici), és olyanok, amelyek a nap egy részében ünnepnek, másik részében köznapnak voltak tekintendők (intercisi – kettéosztottak). A köznapok között pedig megkülönböztették azokat, amelyek népgyűlés céljaira is igénybe vehetők, (dies comitiales), az olyanoktól (dies fasti), amelyeken népgyűlést nem lehet tartani.
A különböző jellegű munkaszüneti napok száma évenként kb. 110 volt – tehát az évnek csaknem harmadrésze. Ez a jelleg csak a hivatali teendőkre vonatkozott: a bíróságok nem működtek, a senatust nem volt szabad összehívni, a magistratusok nem folytatták tevékenységüket; a piacok, bódék, üzletek és kocsmák azonban nyitva voltak, a kézművesek tetszésük szerint dolgoztak vagy pihentek, és az iskolák sem tartottak szünetet. Az „ünnepi” jelleg sokkal szűkebb értelemben érvényesült, mint a mai társadalmakban.

A római naptárban rögzített ünnepek az archaikus (i. e. VII–VI. századi) Róma és Latium évenként visszatérő kiemelkedő szertartásait és ezek hangulatát örökítették az utókorra. Az ünnepi rend kialakulása idején az év még március havában kezdődött, és (ha a hagyománynak hinni lehet) csupán tíz hónapot foglalt magába. Ez úgy értendő – és ilyen jelenséget a természeti körülmények között élő népek naptári rendszereiben már sokszor megfigyeltek –, hogy a mezőgazdasági munkák időszakát (a márciustól, a vetés kezdetétől decemberig, termény betakarításig terjedő szakaszt) osztották egy-egy jellegzetes munkaperiódus szerint hónapokra, míg az év hátralevő részét, a mostani január-február hónapoknak megfelelő időszakot „holt időnek” tekintették; ezt legkésőbb az i. e. V. század derekán, a kézművesség és kereskedelem igényeinek megfelelően osztották két hónapra.

Március hónapjának ünnepeit a megújuló év köszöntése és a római társadalom két alapvető funkciójára váló felkészülés határozza meg: készülődés a termelőmunkára és a harcra. Egykor ebben a hónapban tartották a lovas szemlét (márc. 14. – Equirria), tisztították meg a téli harci szünetben megrozsdásodott fegyvereket (márc. 19. – Quinquatrus), és próbálták ki a harci kürtöket (márc. 23. – Tubilustrium; ezt máj. 23-án megismételték).
A történeti időkben mindezek holt szertartásokká váltak, amelyeket a nép nevében jelképesen egy-egy papi személy végzett el. Az egykori lovas szemlét később világi lóversenyek helyettesítették. Megtartották egykori jelentőségük egy részét az év első holdtölte, március Idusa körüli napok. Március 14-én jelképesen „kikergették” a városból az elmúlt évet jelképező Mamurius Veturiust, és másnap köszöntötték az év megújulásának istennőjét, Anna Perenna személyében.

Ez általános népünneppé, a tavasz köszöntésévé lett. Ovidiustól tudjuk, hogy ezen a napon a Tiberis mentén a mi majálisunknak megfelelő népünnepet tartottak: a római családok kivonultak a folyópartra, apró sátrakat építettek vagy köpenyüket vonták ki négy pózna fölé, a fiatalok páronként vonultak félre, az idősebbek pedig – kedvelt népi „babonát” követve – a borpróbának vetették alá magukat: mindenki még annyi évet él, ahány pohárka bort ártalom nélkül képes meginni; voltak, akik „matuzsálemi” – illetve a görög-római szóhasználatban: Nesztorhoz méltó kort kívántak maguknak... Ehhez a népi ünnephez kapcsolódik az előző évben 16. évüket elért ifjak férfi-tógába való öltöztetésének közös ünnepe is, a Liberalia (márc. 17.): ez egykor (miként általában a természeti társadalmakban) nem családi, hanem közösségi ünnep volt, ezért független a mindenkori születésnap pontos dátumától; a családi körben elvégzett áldozat után az ifjak Rómában Iuppiter Capitolinus templomában mutattak be közös áldozatot.

A Mars istennek szentelt hónap hangulatához tartozott a Salius-papok felvonulása. Két csoportra oszolva – amelyekhez egyenként hat-hat patrícius származású ifjú tartozott – március 1 jén az egykori királyi palota (Regia) Mars-szentélyében átvették az istennek azokat a pajzsait, amelyek közül az egyetlen hiteles, az ancile, éppen ezen a napon hullott alá az égből, míg a többi tizenegyet az ellenség megtévesztésére Numa király készíttette.
Az éjszakákat egy-egy magánházban töltötték, itt bőséges lakoma várta őket. A felvonulás márc. 19-én tért vissza kiindulópontjához, hogy a pajzsokat a Mars-szentélyben helyükre tegyék. Ha március a munkára és harcra való készülődés hónapja, április a növényzet fejlődéséé; ünnepei az emberek, állatok és növények termékenységét hivatottak elősegíteni: Fordicidia (ápr. 15.) – mely egy feláldozandó vemhes tehénről (lat.: bos forda) nyerte nevét, Cerialia (ápr. 19.) – a gabonatermést nyújtó Ceres ünnepe, majd április 21-én Parilia napja. Az egykori pásztorünnep (Pales, a nyájak istene) Róma alapításának emléknapjává lett; de sajátos mágikus eredetű rítusai még fenntartották eredeti jellegét.

Róma város harminc curiájának képviselői a város harminc terén babszárból, szalmából és illatos babérlevélből máglyát gyújtottak, s amikor az már fennen lobogott, egy Vesta-szűz különleges összetételű mágikus kotyvalékot hintett belé: az egy héttel korábban (Fordicidia napján) a vemhes tehénből kivágott és elégetett kisborjú hamvait, összekeverve az előző év „októberi” áldozatán feláldozott ló megszárított vérével. Ebből a „tisztító és termékenyítő” hatású varázsanyagból kellett egy keveset mind a harminc curia máglyájába beleszórni, majd a résztvevők sorra átugráltak a máglyán (Ovidius mint szemtanú és résztvevő írta le a szertartást). Az ünnepélyt lakomának illett lezárnia.

Május a termés szempontjából sorsdöntő hónap: ekkor dől el voltaképpen, hatásosak voltak-e az előző termékenység-rítusok. Éppen ezért az egykori pásztorok és földmívesek feszült, szinte komor lelkiállapotban töltötték a – számunkra – „csodaszép” május hónapját. Ünnepeire a komor és engesztelő jelleg nyomta rá bélyegét – a hónap folyamán házasságot sem volt ajánlatos kötni; hasonló tilalommal találkozunk a zsidó vallásnak ugyanezen időszakra vonatkozó előírásaiban.
A legjellegzetesebb ünnep a május 9., 11. és 13-án (három egymást követő „páratlan” napon) tartott Lemuria: a halotti szellemek engesztelésének napjai. Illő folytatása ennek az Argei ünnepen rendezett jelképes emberáldozat. Róma városának előre kijelölt pontján még az év kezdetén, márc. 17-én alkalmi szentélyeket állítottak fel, s ezekben összekötözött kezű-lábú szalmabábokat helyeztek el, vitatott hitelű értelmezés szerint ,az argosiak szobrait”; a halottak megengesztelése után (máj. 15.) ezeket a Vesta-szüzek, a pontifexek, élükön Iuppiter papjának, a flamen Dialisnak ez alkalomra gyászruhába öltözött feleségével, összegyűjtötték, majd ünnepélyesen a Tiberisbe vetették. Május legvégén – Rómában leggyakrabban máj. 29-én – kezdődött a ,földszentelés” több napos ünnepsorozata, az ambarvalia: a mezők körüli körmenettel (mágikus védelem céljából), a hármas sertés-juh-tulok áldozattal és vészelhárító varázsjátékkal.

Májushoz hasonlóan június első felét is, baljóslatú”-nak tekintették, amelyen semmilyen fontos új vállalkozásba nem szabad belefogni – ez az időszak az egyhetes Vestalia ünnep utolsó napján, június 15-én zárult le. Ezen a napon a Vesta-szüzek szentélyét ünnepélyesen ,megtisztították”, a szemetet elfuvarozták – és ezzel mintegy lezárták a megtisztulás hosszú, több hetes periódusát; ,a szemét eltakarításával” helyreállt az élet szokott ritmusa (,Quando stercus delatum, fas”) – Iuppiter papjának hitvese ünnepélyesen megfésülködött és levágta körmeit.

Július – korábbi nevén: Quintilis, az ötödik hónap – a feszült mezőgazdasági munkák ideje. Ünnepei a fenyegető szárazság elhárítását és az aratás eredményességét szolgálták egykor – történeti időkben már csupán egykét hivatalos papi személy által végzett és értelmüket vesztett szertartások napjaivá halványultak.

Augusztusnak – a korábbi Sextilis (= hatodik) hónap – ünnepei az aratás, a gyümölcsök és termények betakarítása, a szőlő érése időszakának felelnek meg.

A naptár hetedik hónapjának, szeptembernek legnevezetesebb napja a capitoliumi Iuppiter-Iuno-Minerva szentély felavatásának emléknapja (szept. 13.). Rómának ebben a legszentebb templomában tartották meg juppiter megvendégelésének” (epulum Iovis) ünnepét. Egy fehér tulok feláldozása után az egész senatus megjelent a templomban, és „megvendégelte” a három főistent. A körben elhelyezett asztalok mellett a senatus tagjai lakomáztak. Egykor ugyanezen a napon történt meg a „szögbeverés” szertartása. A szentély falának egy adott helyére évenként az ezzel külön megbízott címzetes dictator (dictator clavi figendi causa) szöget vert be. A szertartás az évek számítását is szolgálta. A szentély megalapítása óta eltelt éveket a szögek számából lehetett megtudni.

Október hónapjának ünnepei sajátos módon felelnek meg a március havi kiemelt napoknak. A földmíves, aki márciusban vette elő szerszámait, azokat ebben a hónapban rakta vissza helyükre, s a fegyveres is ekkor tisztogatta meg és rakta félre fegyvereit. Az antik hadjáratok ősi hagyományok szerint csak a márciustól októberig tartó nyárias időszakban folytak. A késő ősz és a tél a maga viharaival, záporaival és havazásával, a nehezebb ellátási viszonyokkal nem kedvezett a háborúnak; a seregek vagy hazatértek, vagy téli táborba vonultak. Tehát sok minden, ami márciusban kezdődött, ahhoz hasonló ünneppel zárult október folyamán. Miként március 19-én, október 19-én is megtartották a fegyverek megtisztításának és megszentelésének ünnepét (armilustrium) és a márciusi lovas szemlének (Equirria) megfelelt az október 15-én tartott „Equus October” („októberi ló”) ősi, mágikus jellegű szertartása.

November – akárcsak szeptember hónapja – nélkülözte a jelentősebb ünnepnapokat, csupán a „plebejus ünnepi játékok” két hete (nov. 4–17.) adott alkalmat a nép szórakoztatására. Annál gazdagabb az év tizedik hónapjának, decembernek ünnepi sora: a hónap első napjainak egyikén (a pontos napot minden évben a pontifex maximus állapította meg) tartották az asszonyok védőistennője, Bona-Dea („a jó istennő”) női ünnepét – mindig valamely vezető tisztviselő feleségének rendezésében és az ő otthonában.

Az évet kiengesztelődés, béke és jó hangulat ünnepének kellett lezárnia. December 17– 19. között ünnepelték a Saturnaliát, a vetés istenének, Saturnusnak napjait. Falusi környezetben, földmívelő társadalomban ekkor zárultak le a lefolyt év munkálatai: a termés gabonavermekben vagy magtárakban, a szőlő már újborrá erjedt, befejeződött az őszi vetés és szántás is – a föld és a rajta dolgozók megpihenhettek.
A családfő – pater familias – a gazdaság minden tagjával együtt étkezett és áldozott, urak és rabszolgák egyazon asztal mellé telepedtek, és miután Saturnusnak sertést áldoztak, maguk is a jószerencsét-termékenységet nyújtó szopós malac húsát fogyasztották; az ünnep hangulatához kölcsönös megajándékozás is hozzátartozott.
A „polgári” év decemberben fejeződött be, anélkül, hogy az év utolsó napját valamilyen formában kiemelték volna a köznapok közül. Annál ünnepélyesebben kezdődött a „polgári” újév január havának első napján. Ianus minden kezdetnek, mindenek megindulásának, belépésének istene. Ebből arra következtethetünk, hogy amióta januárt önálló, saját névvel rendelkező hónapnak tekintették, azóta az évet is ezzel a hónappal kezdték, különben értelmetlen lett volna Ianus istenről elnevezni. Hogy azonban ez az ünnepi naptár keletkezéséhez és eredetéhez képest későbbi fejlemény, a hónapnak viszonylag szegényes ünnepsora is bizonyítja.

Január első napján léptek hivatalba i. e. 153 óta az újonnan megválasztott consulok. Bár a nap munkanapnak minősült, a nyilvános beiktatás vallási és népi ünnep jellegét öltötte; a consulok széles bíborszegélyű tógájukban, lictoraik, clienseik, barátaik kíséretében, ünnepélyes menetben vonultak fel a Szent úton (Sacra Via) a Capitoliumra, hogy az állam jólétéért fehér tulkot áldozzanak Iuppiternek.
Harsány jókívánságok közepette a templom előtt felállított elefántcsont veretű székeikre ültek, és jelképesen megkezdték hivataluk gyakorlását; utána a senatus ünnepi ülésén vettek részt. Az újévi szokásokhoz tartozott a magánéletben a kölcsönös megajándékozás és „kedvező előjelt” nyújtó édes ételek (méz stb.) fogyasztása. Rómában is megvolt az az elképzelés, hogy minden kezdet előjel a folytatásra nézve; Ovidius szerint az újév azért is maradt munkanap, hogy dolgos és szorgalmas munkában teljék az egész év.

Február hónapjának ünnepei komor és engesztelő jellegükkel mintegy lezárják a múltat, és előkészítik az újévet. A Parentalia (febr. 13–24.) az elhunyt szülőkre és ősökre (szülő latinul: parens) való emlékezésnek s a holtak engesztelésének ideje. Minden szentély zárva volt, házasságot nem volt szabad kötni.
Róma lakói – a mostani halottak napjához hasonlóan – tömegesen keresték fel szüleik és felmenőik sírjait a városon kívül fekvő nagy temetőkben, kezükben virágkoszorúkkal és az áldozati bort és tejet tartalmazó csészékkel. Nem teljesen világos a holtakra emlékező két ünnepi időszaknak (Lemuria – május 9,. 11., 13. és Parentalia) egymáshoz való viszonya. Úgy tetszik, hogy az előbbi a halotti szellemek egy korábbi, ősibb és félelmetesebb értelmezésének felelt meg, míg az utóbbi, kivált későbbi alakulása folyamán, a halottak szellemeinek mint „jótevő lelkeknek” (Manes eredetileg = a jók, jótevők) koncepciója felé közeledett.

A Parentalia idejére esik február 15-ének ősi képzeteket fenntartó ünnepe, a Lupercalia. A Capitolinus-domb tövében fekvő Lupercal-barlangban találkozott az ünnepet szervező Lupercus-papok (általában nemes származású fiatalemberek) két csoportja; itt bakot és kutyát áldoztak (mindkettő szokatlan az áldozati kultuszban!), majd az áldozati állatok vérével a két csoport vezetőjének homlokát bekenték –, hogy azonnal le is mossák tejbe mártott gyapjúcsomóval; erre a két vezetőnek hangosan el kellett magát kacagnia.

A felettébb különös szertartást a két papi csoport közös lakomája követte. Ezután félig meztelenül körbe futottak a Palatinus-domb tövében kijelölt hagyományos útvonalon; futás közben az eléjük kerülőket meg-meglegyintették kecskebőrszíjjal; a néphit szerint az így megütött asszonyok – ha eddig meddők lettek volna – termékenyekké lettek. A ruhátlan Lupercus-papok futása mindig nagy látványosság számba ment – kedvéért nagy tömegek gyűltek össze a Forumon.
A különös szertartások egészen ősi szokások emlékét őrzik: a nyájakat veszélyeztető farkasok távoltartásának mágikus rítusát – ezért áldoztak kutyát a farkas helyettesítésére; ezzel együtt ment végbe az ifjak felavatási rítusa a „férfitársaságok” tagjai közé, és egy, a termékenységi mágia körébe tartozó eljárás. A felavatandó ifjúnak – ez gazdag folklorisztikus anyaggal bizonyítható – régi, gyermeki mivoltában jelképesen meg kellett halnia, hogy felnőttként szülessék újjá. A homlok bevérezése jelképezi a halált – a vérnek tejjel, az „életadó” táplálékkal való lemosása az újjászületést, s a kötelező nevetés az újszülött első mosolyát.

Vergilius még ennek az ősi jelképnek emlékét őrzi, amikor IV. Eklogájában a születendő istengyermeket felszólítja, „nevessen rá anyjára” – ebben az összefüggésben az istengyermek mosolya az emberiség újjászületésének vált jelképévé. A különös áldozati szertartást követő futás során a Luporcusok a nemző erő jelképének tekintett kecskebak bőrével való érintéssel viszik át a nemzőerőt és termékenységet a gyermektelen férfiakra és asszonyokra. Ennek az erőnek átvitelére pedig legalkalmasabbak éppen azok az ifjak, akiket frissen fogadtak be a férfiak közösségébe.

A hónap legvégén, a „két év mesgyéjén” tartották a határok isteni megszemélyesítőjének, Terminusnak ünnepét, a Terminaliát. A határisten védte az egész közösség állami jellegű határait, és ugyanekkor az egyes földtulajdonosok háborítatlanságát is. A rá következő napnak, február 24-ének ünnepe, a „királymenekülés”, Regifugium, már az ókorban is értelmét vesztett hagyománnyá szürkült. Eredetét a közkeletű magyarázat az utolsó király, Tarquinius Superbus elűzésével hozta kapcsolatba. Ez azonban alighanem mesterkélt összefüggés – annak jele, hogy eredeti jelentősége már feledésbe merült.

Meggyőzőnek látszó feltevés (bár csupán feltevés!) az, hogy egykor a közösség királyainak az év legvégén „egy napra” el kellett távozniuk (azaz jelképesen meghalniuk), hogy az új év kezdetén „újjászületve”, újult erővel térjenek vissza. A királyi hatalomnak ez az időleges – egynapos – felfüggesztése (esetleg egy „pünkösdi király” alkalmi beiktatásával kiegészítve) különböző korai monarchiák körében számos példából ismert hagyomány; lehet, hogy a római „regifugium” is ennek az archaikus szokásnak elhomályosult emlékét tartotta fenn.