A legfőbb római papi collegium tagja.

E testület felügyelt minden vallásos szertartásra, melyet az állam vagy magánember nevében végeztek. A név eredete vitás; alakja szemlátomást a híd készítésére, főleg a Tiberisen vert első hídra, az ú. n. cölöphídra (pons sublicius) és az itt bemutatott áldozatokra utal. Valószínű, hogy a név a víz ősrégi tiszteletével függ össze, melyet áthidalni óvakodott a vallásos félelem. A Pontifex. testületét hagyomány szerint Numa alapította; a pontifex maximuson kívül még négy patricius volt tagja, kiket a király nevezett ki.
Kr. e. 300-tól kezdve, a mikor már kilenc Pontifex. volt, a lex Ogulnia értelmében plebejus eredetűek is lehettek a testület tagjai. Sulla számukat 15-re, Julius Caesar 16-ra emelte; a császárok pedig mint pontifex maximusok tetszésük szerint szaporíthatták a collegiumot.

A köztársaság korában a testület, melynek tagjai halálukig viselték tisztüket, üresedés esetén cooptatióval egészítette ki magát. Kr. e. 103-ban a lex Domitia Pontifexek választását a comitia tributára bízta; Sulla visszaállította a cooptatiót, de Julius Caesar izgatására 63-ban a lex Atia ismét eltörölte ezt az arisztokratikus lejárást.

A császárság korában a senatus előleges választását a comitia megerősítette. A pontifexeken kívül a collegium tagjai voltak: a rex sacrorum, a flamen Dialis, flamen Martis, flamen Quirini és három kisebb Pontifex az ú. n. pontifices minores a kik segédkeztek hivatalos teendőkben és szertartásokban, részt vettek az egész testület tanácskozásaiban és ünnepi lakomáiban.

Régebbi időben csak éltesebb ember lehetett p. s más egyéb, főleg világi tisztséget nem tölthetett be. A pontifex maximus, a ki előzőleg rendszerint nagyobb politikai méltóságot viselt, sohasem hagyhatta el Italiát, tisztes házasságban kellett élnie, másodszor nem nősülhetett, halottat nem volt szabad érintenie, sőt még látnia sem. Állása, mint egyházi ügyekben a legfőbb emberé, nagyon tisztelt volt, s Numa királyi házában, a forum mellett levő regiában lakott.
A colegiumban ő vezette a tanácskozásokat, melyekben döntő tekintélye volt; ő nevezte ki a legfőbb papokat, a rex sacrorumot, a flameneket, a Vesta papnőket; ő hirdette ki a testületek határozatot, s az ő szellemében szerkesztették a papi évkönyveket. Vallási ügyekben joga volt auspiciumokat és népgyűléseket tartani, valamint edictumokat kihirdetni.

Bírói hatalmat gyakorolt a pontifexek, flamenek között; a Vesta-szüzek fölött pedig szigorú apai hatalma volt. E jelentőséges hatalom magyarázza, hogy a császárok Augustustól kezdve maguk voltak a Pontifex maximusok, s Kr. u. 382-ig még keresztyén császárok is fölvették e címet. A pontifexek collegiuma áldozatokat mutatott be az állami Penateseknek, felügyelt az összes államilag elismert nyilvános és magánszertartásokra.
Bármily kétség merült föl az államvallásos kötelezettségei vagy valamely szertartási forma fölött, a senatus és a főtisztviselők tőle kértek felvilágosítást, s kötelesek voltak határozata előtt meghajolni. A különböző vallásos (engesztelő, fogadalmi stb.) szertartások, felavatások alkalmával a tisztviselők meghívták a pontifexeket, hogy vigyázzanak a formák pontos megtartására, főleg az imák szövegére. Ők mondták elő az imát (praire verba), ha egy hős halálra szánta magát a haza érdekében.

A pontifexeknek nemcsak a vallásos, hanem a polgári életre is jelentős befolyásuk volt, a mennyiben ők szabályozták mint csillagjárással foglalkozó emberek a naptárt, s ők ügyeltek föl az ünnepnapok megtartására. A római évbeosztás hiányossága miatt szükség volt időről-időre néhány napot, olykor egész hónapot is közbeszúrni (intercalare), hogy az évszakok természetének megfelelő időre essenek azok az ünnepek, melyet a természet életére vonatkoztak. Ezen intercalatiókra szükséges ismeretet a pontifexek saját érdekükben titokban tartották.
Minden hónapban kihirdették, hogy mely napokon szabad vagy tilos politikai vagy jogi természetű ügyeket tárgyalni (dies fasti et nefasti). Bár Kr. e. 304-ben Cn. Flavius közzé bocsátotta a naptárt, azért a pontifexek továbbra is gyakorolták az intercalatio jogát, s így könnyen támogathatták vagy gátolhatták pártok és egyesek politikai törekvéseit intercalaris napok, sőt hónapok önkényes megállapítására.

E rendetlenségnek Julius Caesar mint Pontifex maximusa véget vetett Kr. e. 46-ban naptárreformjával.
A naptárfelügyelettel szorosan összefüggött az évi tisztviselők, főleg a consulok névsorának följegyzése, minthogy a consulok neve jelölte az évet, s ilyenkor egyúttal az év főeseményeit is följegyezték. A pontifexeknek mint a ritualis törvényekben jártas embereknek a magánéletben is sokféle felügyelői tisztük volt, így házasságkötés (confarreatio), örökbefogadás (adoptio) és temetés alkalmával.

Eredetileg a polgári törvényekre is nagy hatásuk volt, a mennyiben egyedül ők ismerték a hagyományszerű törvényes formulákat (legis actiones) peres eljárásoknál. Sőt jogi véleményeket is adtak, melyeket a törvényszék mint jogszokásokat tisztelt az irott törvények mellett, s így azok a római jog második forrása gyanánt szerepeltek. A praetori állás szervezéséig (Kr. e. 366) egy pontifex neveztetett ki évenként, hogy a pereskedőknek felvilágosításokat adjon a törvényszéki eljárásokat illetőleg. E peres eljárásra vonatkozó szabályokat Cn. Flavius szintén közzé bocsotta.

A pontifexek szerepe Roma politikai életében oly jelentőséges volt, hogy a coloniáknak és municipiumoknak, melyek Roma mintájára szervezték alkotmányukat, szintén voltak pontifexeik.