logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A pontifexek

A pontifexek kollégiumának sem az eredete, sem az elnevezésük jelentése nem tisztázott. A nevükből egyesek a „pontem facere” kifejezésre ismernek rá és ez alapján eredetileg tényleges hídépítőknek, míg mások csak átvitt értelemben kultikus „hídverőknek, összekötőknek” tartják.
MARQUARDT szerint viszont a pontifex szó szanszkrit eredetű és általában tisztítást, kiengesztelést jelent, ő ezzel magyarázza a pontifexek „általános hatáskörét” tehát azt, hogy nem csak egy istenség kultuszát látták el, hanem általában valamennyi túlvilággal kapcsolatos kérdésben hatáskörrel bírtak, ami megmagyarázza azt is, hogy ők az egész római vallási rendszer felett egyfajta felügyeletet láthattak el. Kiemelt szerepüket mutatja, hogy a főmagisztrátusokhoz hasonlóan ők is jogosultak voltak a bíborszegélyes tóga viselésére. Az általuk kidolgozott szabályrendszer később, mint „főpapi jog” (ius pontificium) szerepelt és alatta a római vallásra vonatkozó szabályokat érthetjük.

A kollégium létszáma eredetileg a források szerint öt fő volt és a király, mint a római állam vallási vezetője hivatalból nem csak tagja, de vezetője is volt annak. E miatt vitatott az, hogy így összesen hat fős volt-e a létszám vagy a források által említett öt fő közé már a király is beletartozott.
MARQUARDT a hatos szám mellett foglal állást, részben az augurok testületének létszáma (aminek a király szintén tagja volt) alapján, részben az ekkor kedvelt és mágikusnak tartott hármas szám, illetve többszöröseinek használata alapján. Én is a hat fős testületi létszámot fogadom el, ami nem csak más papi tisztségek létszámával, de a tribusok hármas számával is összhangban volt. Ezt támasztja alá a Kr. e. 299 évben a létszám nyolc főre emeléséről hozott döntés, ami valójában a pontifex maximussal együtt, aki a király szerepét vette át, már a kilenc főre való emelést jelentette, ami viszont a modern irodalomban általánosan elfogadott szám.
Később Sulla növelte létszámukat tizenöt főre, majd Iulius Caesar tizenhatra, amivel megtörte ugyan a hármas számhoz igazított létszámot, de így tudott önmagának könnyen egy helyet biztosítani a testületben. A tagokat a királyság idején a király nevezte ki, a köztársaság idején pedig a testület tagjai kooptálással emelték maguk közé. Ez azonban Kr. e. 103-ban megváltozott, a lex Domitia alapján ettől kezdve a tagok csak javaslatot tehettek egy lista formájában, ahonnan a népgyűlés választotta meg az új tagokat.

A királyság idején tehát a király vezette a testületet, a köztársaság idején viszont ezt nem kapta meg a rex sacrorum, hanem a tagok közül került ki a testület vezetője, a pontifex maximus. Ő viszont a király több szakrális feladatát is átvette és ezzel magyarázható, hogy egyfajta koordináló szerepet, irányítási jogot gyakorolhatott a többi testület felett.
A pontifex maximus tekinthető tehát a római köztársaság tényleges vallási vezetőjének, még akkor is, ha elvileg az etikettben csak a rex sacrorum, illetve a flamines maiores mögött következett. Mozgásterét csak az korlátozta, hogy Itália területét nem hagyhatta el, ezért ha világi funkciót is betöltött, akkor a feladat elosztásakor ezt figyelembe kellett venni.

A királyság után a tagok maguk választották ki egymás közül a vezetőjüket, de ez Kr. e. 250 körül megváltozott, innentől a pontifex maximust a comitia tributa egy speciális változata (comitia sacerdotum) választotta meg, ahol csak 17 tribus szavazott a 35-ből, feltehetőleg azért, hogy a választást még véletlenül se lehessen világi magisztrátus-választásnak tekinteni.
A választásnál általában figyelembe vették, hogy a pontifex maximus a társadalom vezető rétegéből kerüljön ki, tehát azok közül, akik már viseltek világi curulisi tisztséget, de ez alól is találunk kivételt. Ez a választás nem feltétlenül esett egybe a pontifexi collegium tagjainak véleményével, talán ezzel is magyarázható a tagok és a pontifex maximus közötti ellentét a Kr. e. 200-ban. Ekkor ugyanis a pontifex maximus előbb tiltakozást jelentett be a konzul által a vallási játékok és ajándékok megrendezésére tett fogadalom (votum) ügyében, mivel szabálytalannak tartotta erre a határozatlan összeg (incerta pecunia) felajánlását.
Általános szabály volt ugyanis, hogy a felajánlást és a cserébe elvárt segítséget is pontosan meg kellett nevezni.1 Amikor azonban az ügyben a szenátus utasítása alapján a konzul kikérte a pontifexek testületének véleményét, ők mégis a konzul álláspontját fogadták el vezetőjükkel szemben, ami csak a testületen belüli ellentéttel magyarázható.

A pontifexek szűkebb vallási feladata elsősorban a capitóliumi triász kultuszára terjedt ki, tágabb értelemben viszont a vallási élet általános felügyeletét is ellátták. Ők működtek közre az állami vallási kultuszba tartozó templomok, szentélyek felszentelésekor, bár magát a felszentelést csak az imperiummal rendelkező magisztrátus végezhette el. Tudunk olyan esetről is, amikor a pontifexek vallási ok miatt megtagadták a közreműködést, mint például Kr. e. 208-ban Virtusnak és Honosnak felajánlott templom esetében. Véleményük szerint ugyanis nem lehetett a két istenségnek egy templomot felszentelni, mivel ez esetben nem lehet a későbbi jeleket egyértelműen az egyik vagy a másik istenséghez kötni. A probléma végül egy Virtus részére felhúzott kisebb épülettel oldódott meg.
A pontifexek feladata volt még a szakrális kérdésekben szaktanácsadás (responsum) kiadása a magisztrátusok, illetve a szenátus felé, amit ugyanúgy neveztek, mint a jogtudósok tanácsadását és ezt ők is csak felkérésre adhatták ki. A pontifexek voltak jogosultak vita esetén eldönteni, hogy egy-egy istenség felé tett felajánlás (votum) pontosan mire is vonatkozott.
Abban is ők dönthettek, hogy egy-egy zsákmányolt dolog ún. szent dolognak (res sacra) minősült-e. Ha igen, akkor a dolog a ius divinum hatálya alá tartozott, ami nem jelentett mentességet a római uralom alá kerüléstől, de mentességet jelentett a széthordástól,, illetve eladástól, legalábbis a második pun háború ideje előtt. A szent dolgok ugyanis a korai időkben általában a helyszínen maradhattak, bár arra is találunk példát, hogy azokat mégis Rómába hozták és ott beemelték a római vallási kultuszba.

A pontifexek szaktanácsadó szerepe kiterjedt a szűkebb értelemben vett vallási kérdésekre is, például az isteneknek nyújtandó kiengesztelés módjára,, illetve arra, hogy valamely állami cselekedet nem ütközik-e vallási előírásba. Cicero például egy egész beszédben (de domo sua) győzte meg a pontifexek testületét, hogy mondják ki, hogy a korábban lerombolt házának újjáépítése nem ütközik vallási akadályba, annak ellenére, hogy annak területét pont az újjáépítés megakadályozására Clodius korábban felszenteltette. Ezt azonban a pontifexek utóbb érvénytelenné nyilvánították, így nem volt akadálya a ház felépítésének.

A pontifexek feladata volt az egyes vallási rítusokhoz használt szövegek (carmen) őrzése és adott esetben ezek az előmondása azért, hogy a magisztrátusok, illetve az egyes polgárok azt ismételve hiba nélkül tudják azt elmondani, amit a testület más tagjai ellenőriztek is. A szövegek mellett a szertartásokhoz tartozó gesztusokat, cselekedetek is őrizték, illetve ezekről is tájékoztatást adtak. Mindezeket azonban titkos tudományként kezelték, ezért ezek nem voltak nyilvánosak.
A pontifexek azonban nem csak a formai követelményeket, de a tartalmi hibákat is megítélhették. Kr. e. 176-ban például kiderült, hogy a Latin Ünnepek során a lanuviniumi elöljáró kihagyta a római népért elmondandó fohászt, ezért az ő költségükre megismételtették az egész szertartást. Tartalmi hiba volt az is, ha a közösen végzett áldozatnál az egyik szövetséges nép nem kapta meg az őt megillető részesedést az áldozati állatokból.

A jog területén a pontifexek kezdeti feladata volt a királyi törvények írásba foglalása és őrzése. Ezt a monopóliumot ugyan a XII táblás törvények összefoglalása és nyilvánosságra hozatala csorbította, de ez után is titkos tudomány maradt az ún. performulák nyilvántartása. Ezek alatt az ősi még kizárólag szóban zajlódó legis actio-s eljárások első szakaszában előírt, kötött, versszerű mondókák ismeretét értjük. Ezeket egy konkrét perben a pontifexek adták ki a peres feleknek, illetve ellenőrizték a magisztrátus tanácsadójaként, hogy ezek helyesen hangoztak-e el a perben. Az ősi Rómában különös jelentősége volt az előírt szöveg szószerinti visszaadásának, a hiba pervesztést okozott az érintett félnek.

A naptár ismerete is a pontifexek titkos tudománya volt, nem egyszerűen csak a napokat tartották nyilván, de azt is, hogy mely napokon lehet (dies fasti) vagy nem lehet (dies ne fasti) vallás sérelme nélkül állami ügyeket intézni. Ezzel befolyásolni tudták nem csak az államélet menetét (népgyűlések, szenátusi ülések időpontja), de a magánemberek ügyeibe is beleszólhattak, mivel alkalmatlan napokon például pert sem lehetett indítani. Ez a titkos tudomány végül Kr. e. 304-ben ért véget, amikor az egyik pontifex írnoka Cn. Flavius közzé tette az addigi titkos performulákat,, illetve a perlésre alkalmas napok listáját (ius Flavianum).

Már a korai időben kialakult az a szokás is, hogy a pontifexek az általuk vezetett naptárba bejegyezték az adott év legfontosabb eseményeit (ún. annales maximi). Ezeket a feljegyzéseket „tabula pontificis maximi” vagy „tabula annalisi néven ismerjük és ezeket folyamatosan vezették mindaddig, amíg azt P. Mucius Sceavola pontifex maximus, mint idejemúlt szokást a Kr. e. II. században be nem szüntette. Ekkor viszont a korábbi táblák szövegét 80 könyvben foglalták össze és azokat Annales Maximi néven nyilvánosságra is hozták. Ebből kiindulva jelent meg Rómában az ún. annalista történetírás és ezért tekintette őket WIEACKER a „római történetírás atyai” -nak.



Bajánházi István