logo

XVII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az augurok

Bár augurokat általában „madárjósok”-nak vagy „jóspapok”-nak szokás fordítani, feladatuk mégsem a jóslás, a jövendőmondás volt, hanem az, hogy egy-egy világi cselekmény előtt értelmezték a túlvilágiak ahhoz adott jóváhagyását, tevékenységüket ezért inkább „madárszemlének” nevezhetjük. Ez a megoldás Közép-Itáliában elterjedt volt már az ősi időkben és Rómában már a kezdetektől megfigyelhetjük, sőt tulajdonképpen idősebb volt a római államnál is, mivel ezt a módszert már annak megalapításakor is használták.
MARQUARD szerint ugyanis Romulus és Remus egyaránt augurok is voltak, sőt a királyi címet is madárjóslás döntötte el közöttük és abban az időben nem is töltötte be más ezt a tisztséget. Az augurok testületét a források szerint vagy maga Romulus vagy Numa alapította.

A testület előbb három tagból (ezek közül ez egyik a király volt), majd ezt feltehetően az etruszk királyok idején megduplázták és hat főre növelték, Kr. e. 300-tól (lex Ogulnia) pedig kilenc főre, akik közül négynek patríciusi, ötnek pedig plebejusi származásúnak kellett lennie. Számukat Sulla emelte tizenötre, majd Iulius Caesar emelte azt a végleges tizenhat főre, aki önmaga számára tartotta fenn ezt az emeléssel létrehozott rendhagyó új helyet.
Az új tagok kezdetben kooptálással kerültek kiválasztásra. Vezetőjük az augur maximus, valószínűleg mindig a legidősebb tag volt. Egyfajta szaktudással (disciplina auguralis)ui rendelkező papi testületet képeztek és a pontifexekhez hasonlóan ők is feljegyezték a szokatlan eseményeket és a korábban kiadott véleményeket (libri augurum, illetve commentarii augurum), így ezekből idővel „tudományos” anyag keletkezett, amit felhasználtak a későbbi döntéseiknél.

Legfontosabb tevékenységük, amiről a nevüket is kapták, a madarak röptének, illetve hangjának megfigyelése volt, ami nélkül semmilyen fontos döntést nem lehetett meghozni. Ehhez általában egy figyelő sátrat (tabernaculum) állítottak fel, melyről az égbolt egy-egy szelete látszott csak, ennek hiányában pedig a szabad ég alatt állva egy görbe bottal, az ún. lituussal kijelölték az égbolt egy tetszőleges szeletét (templum). Ez után feltették az isteneknek szánt konkrét kérdést, tehát hogy milyen ügyben kérik ki véleményüket, majd megfigyelték, hogy milyen fajta madarak, milyen számban és honnan érkeztek a látótérbe és ebből állapították meg, hogy az istenek támogatják-e az adott cselekményt (auspicium).

Idővel a madárjóslás egy önálló alfaja is kialakult, a csirkék viselkedéséből történő előjelkérés (omia ex tripudiis). Csata előtt ugyanis általában nem volt elegendő idő a madarak véletlenszerű röptének kivárásához, így a jósjel kérést a csirkék étvágyának megfigyelésére korlátozták, ami egy jól kezelhető, illetve bárhová, még tengeri ütközetbe is elvihető, mobil eszközt adott a kezükbe. Ennek ellenére itt is előfordult, hogy a kedvező jelre várni kellett, e miatt a diktátor csak később tudta megadni a jelt a csatakezdésre.
A katonák harci lelkesedését a kedvező előjel tovább növelte, a kedvezőtlen viszont meggátolhatta az egyébként a kedvező lehetőségek kihasználását, ezért a hadvezérek azt ilyenkor csak nehezen vették tudomásul vagy egyenesen figyelmen kívül hagyták, sőt ismerünk olyan extrém esetet is, amikor a csirkéken álltak bosszút.

Claudius Pulcher konzul az első pun háború idején ugyanis egyszerűen vízbe dobatta a csirkéket, mivel azok nem mutattak kedvező előjelet a tengeri csatához, amit aztán persze el is veszített. A kedvező előjel utáni sóvárgás miatt nagy lehetett a kísértés, hogy a szent csirkék őrzője (pullarius) kedvező jelet jelentsen akkor is, ha az a valóságban elmaradt. Ezért a hamis jelentésért viszont ő viselte a felelősséget, a hadvezért nem a tényleges előjel, hanem az arról kiadott jelentés kötötte. A hamis jelentést adó pullarius büntetése az volt, hogy helyét a legelső csatasor elé jelölték ki, ami gyakorlatilag a biztos halált jelentette számára, amit a katonák, az isteni büntetés beteljesedéseként fogtak fel.
Egy idő után az augurok testülete igen nagy befolyásra tett szert, mivel minden fontos állami döntés előtt ki kellett véleményüket kérni. Ez egyben jelentős politikai befolyást is biztosított a testület tagjainak, mivel a kedvezőtlen jelekre hivatkozással nem csak előzetesen akadályozhatták meg lényegében bármilyen állami döntés meghozatalát, de akár utólag is e körben találkozhatunk három hónapos időszakkal is megsemmisíthették a már meghozott döntéseket! Több példát is találunk arra, hogy a magisztrátusok megválasztásába vagy kinevezésébe szólt bele a testület, ami már önmagában igazolja központi szerepüket. Ilyen beavatkozásra a szenátus formális vagy informális felkérésére alapján került sor. Ugyanez a lehetőség azonban nem csak a politikai többség, de az ellentábor számára is nyitva állt, így például a szenátus nyomására kinevezett diktátor lemondását is el lehetett érni.

A lehetséges hibákat csökkentendő kialakult az a szokás, hogy a diktátort az adott magisztrátust egyedül, Rómán, illetve a katonai táboron kívül, éjszaka éjfél és a napfelkelte között nevezte ki, hogy a zavaró hatások esélye a legkevesebb legyen, illetve a vallási hiba létét állítani, illetve bizonyítani lehetetlen legyen. Ezt azonban a papi testület tagjai nyilván azzal erőtlenítették, hogy ők nem is a halandóktól, hanem a túlvilágiaktól értesültek a hibáról, így el tudták érni a vallási hiba miatti lemondást még ilyen esetekben is.
Vallási hiba nem csak a tisztségviselő megválasztásakor, illetve hivatalba lépésekor fordulhatott elő, hanem működése során az egyes cselekedeteinél is. De vallási hiba fordulhatott elő a feladatok elosztásánál használt sorsolásnál is, mivel az is egy szakrális szertartás keretében történt. Az auguri testület tehát az profán államéletre komoly befolyással bírt.



Bajánházi István