A római vallás, sokban különbözött legyőzőjétől, a máig is élő kereszténységtől; nem egy-, hanem többisten hivő volt, hívei nem személyes, hanem üzleti viszonyban álltak isteneikkel, nem igyekeztek hittételeket, dogmákat megfogalmazni, még kevésbé ebből egységes tanítást, teológiai rendszert formálni. Nem csoda hát, hogy papjaik, papi szervezeteik szerepe és feladatköre is eltér egymástól.

Papi testületeik a rómaiaknak is voltak, de nem a hitoktatás vagy erkölcsi oktatás, egyedül a szertartások végzése és áldozatok bemutatása céljából. Tagjaik az i. e. 252-ig csak arisztokrata származásúak lehettek. Mentesítették őket a katonáskodás alól, adót nem fizettek, a törvényszék előtt nem kellett megjelenniük. Ruhájuk bíborral szegett fehér tóga volt. Fizetéssel nem jártak az egyházi tisztségek, ellátni csak komoly anyagi befektetéssel lehetett őket. Sokszor elnyerni is.
Amikor Julius Caesar a pontifex maximusi hivatalt el akarta érni, rengeteg pénzt ölt bele a választók megnyerésébe. A választásra indulva búcsúcsók közben azt mondta édesanyjának, vagy főpapként tér vissza vagy sehogy, mert hitelezői börtönbe juttatják ! Ez természetesen ugyancsak megnehezítette, hogy az alacsonyabb rendűek bekerülhessenek az egyházi magistraturába, bár elvben már i. e. 300-tól lehetővé tette a lex Ogulnia.

A különféle papi funkciók ellátására hivatott személyeket a klasszikus köztársaság idején választották vagy egyszerűen kijelölték; ezek aztán vagy saját vagyonukból, vagy a templomok részére tett alapítványokból és az áldozati állatok nekik járó részéből éltek.
Nagy hatalmuk volt ugyan, de rendeletet nem adhattak ki, népgyűlést nem hívhattak össze, s az államügyekbe kezdeményezően nem szólhattak bele. Minden tevékenységükben a senátus vagy egy-egy magas rangú magistratus rendelkezéseit követték. A papi testületek közt voltak magasabb ( collegium) és alacsonyabb rangúak ( sodalitas), s voltak papok, akiket összefoglaló néven fiamenekként emlegetünk, de mindegyikük külön végezte vallásos kötelességét.