A legfőbb papi testületet és papi hatóságot a pontifexek alkották (16 fő), élükön a pontifex maximussal, az államvallás fejével. A főpapot egy sajátos összetételű népgyűlés választotta, ezzel is jelezve, hogy a római nép képviselőjének és funkcionáriusának tekintik.

A pontifexek (nevük eredete homályos: talán ők építették az első cölöphidat, (a pons subliciust a Tiberisen) a hivatalos állami kultusz irányítói voltak. Ők jelölték ki a mozgó ünnepnapokat, jegyezték fel az évek eseményeit, a consulok sorát, intézkedtek a szökőhónapok beiktatásáról, minden vallást érintő dologban véleményt mondtak és döntöttek. Mivel a politikai életre is nagy befolyásuk volt, a császárkortól a pontifex maximus – maga a császár.

A második jelentős testület az augurok collegiuma volt (16 fő). Feladatuk a jóslás, melyet igen szigorúan előírt szertartás alapján végeztek. Az etruszkoktól vették át a rómaiak azt a meggyőződést, hogy az istenek mindig adnak figyelmeztető jeleket, vagyis a természetben bekövetkező rendkívüli történés az emberi világban is rendkívüli esemény előjele. Ha pedig az istenek ilyen áttételesen jelzik akaratukat, hozzáértő megfejtők kellenek, szakemberek, akik tudományukat mestereiktől sajátították el, és tovább is adhatják tanítványaiknak.
Az isteni eredetű előjelek megfejtésének egyik módja az auspicium (avispicium), a madárszemle volt.
A madarak viselkedésének figyelése, bizonyos madárfajták repülése, másoknak a hangja vagy létszáma szolgált a következtetés alapjául. A szertartás úgy kezdődött, hogy az augur (tehát a jós) felment egy meghatározott kiemelkedő helyre, egyenes, görcs nélküli botjával az égboltot két részre osztotta, mintegy felszentelte.
Ez lett a „ templum” (a görög temno = vágni, szétosztani igéből). Figyelt minden jelet, majd azokat magyarázta. Romulus és Remus mondájában is madárjóslással választották ki a város alapítóját! Remusnak a maga felén hat, Romulusnak kétszer hat madár jelent meg, eldöntve ezzel az elsőbbség jogát.
De jósoltak a „szent csirkék” evéséből is. A hadvezéri sátor mellett hadjáratok idején ketrec állt a templomban nevelkedett csirkékkel. Csata előtt kiengedték őket és az áldozati sós darából szórtak eléjük. Ha felkapkodták, jó jelnek, ha nem ették vagy ki sem jöttek, rossznak számított. (Az már az augur dolga volt,,hogy a csirkék a hadvezérek akarata szerint cselekedjenek . ..)

Más jósok égi jeleket olvastak ki a levágott áldozati állatok belső részeiből, a máj, a szív helyzetéből és állapotából is; ezeket a jósokat nevezték haruspexeknek. A legrosszabb jel az volt, ha valamelyik szerv hiányzott. Amikor Julius Caesar i. e. 44. március idusán a senátusba menet áldozatot mutatott be, az állatnak állítólag hiányzott a szíve. Augustus császár első áldozatbemutatásán viszont a szívből és a májból kettőt találtak, s ez igen jó jelnek számított. Jel lehetett még a nap- és holdfogyatkozás, a csillaghullás, a szivárvány, a mennydörgés is. Sőt a szent területen áthaladó négylábú állatok járásából is következtetéseket vontak le.
Az augurok tehát – mivel minden állami aktus előtt kikérték véleményüket – igen nagy politikai befolyással rendelkeztek, beavatkozhattak a hivatali-állami élet menetébe is. Hatalmuk illusztrálására hadd álljon itt Cicerónak a törvényekről szóló művéből néhány szó: „Ha egy augur bármiről kijelenti, hogy meg nem engedett, jogtalan, bűnös, ártalmas, az legyen érvénytelen és végre nem hajtható; bárki, aki nem engedelmeskedik, halállal bűnhődjék.”

A harmadik collegium a Tizenötös bizottság volt. Az eredetileg kéttagú (duumviri) i. e. 367 óta tíztagú, Sulla óta tizenöttagú testület legfontosabb feladatának a Sibylla-könyvek őrzését, szükség szerinti értelmezését tekintették. Ezek a könyvek homályos értelmű előírásokat tartalmaztak, melyeket aztán sorsdöntő pillanatokban a bizottság tagjai magyaráztak. Maguktól azonban sohasem vehették elő a könyveket, csakis a senátus rendeletére.

Honnan származott a könyvek neve? A görögöknél több Sibylla nevű jósnőről is tudunk. A monda szerint Tarquinius Superbust, a zsarnok királyt egy öregasszony – a későbbiek szerint e jósnők valamelyike személyesen – kereste fel, és kilenc könyvet ajánlott neki megvételre. A könyvekért nagy összeget kért, – a király elutasította. Az öregasszony még kétszer visszatért, először hármat, majd hatot égetett el a könyvek közül, de a megmaradtakért mindig ugyanannyit követelt.
A király végül madárjósok javaslatára megvette az írásokat, s melléjük rendelt két előkelő polgárt. Az őrök száma idővel növekedett, mert a királyok elűzése után a Város vállalta magára az őrzést.
A Iuppiter Capitolinus temploma alatt tartották a könyveket kőládába zárva. I. e. 173-ban a templom leégett, az eredeti könyvek megsemmisültek. A senátus az emlékezetben élő szövegekből két könyvben összegyűjtötte a jóslatokat. Sulla óta 15 fős bizottság őrizte azokat.

Augustus császár a Palatinus-dombon épült Apollo templom istenszobrának talapzatába helyezte el a gyűjteményt két aranyból készült ládában. Az utolsó adatunk ezekről a Róma és az ókori világ történetével oly szoros kapcsolatban levő könyvekről i. sz. 363. március 18-19. éjszakájáról van. Ekkor az Apollo templom kigyulladt, s alapjáig leégett. Egyetlen tárgy, mit meg tudtak menteni, a két Sibylla-könyv volt. Későbbi sorsuk teljesen ismeretlen. A Tizenötös bizottsághoz kapcsolódott még egy collegium, a Septemviri epulones, egy 7 (később 10) tagú testület, amely az istenek tiszteletére rendezett szent lakomák rendezésével foglalkozott.

A negyedik collegium a Vesta-szüzek hat fős csoportja volt. Ők őrizték a Vesta-templomban a családi élet és a tisztaság örök tüzét, melynek sosem volt szabad kialudnia. Ők készítették a szertartáshoz szükséges szent darát. Rájuk voltak bízva azok a tárgyak, melyektől – a rómaiak hite szerint – a birodalom biztonsága függött. Így Minerva szent szobra és a Palladium, ez a rejtélyes, soha senki által nem látott tárgy, melyről Cicero határozottan állította, hogy egy szobor, mely az égből hullott alá. Mindig csak hat Vesta-szűz volt, számukat elhalálozás esetén kiegészítették. A legidősebb volt a fejedelemasszony, a virgo Vestalis maxima.
Az új tagot a senatus választotta ki a pályázó 6-10 éves, előkelő lánykák közül. Igen szigorú feltételeknek kellett megfelelniük. Csak teljesen hibátlan testi felépítésű és beszédű jöhetett számításba.
Mindkét szülőnek élnie kellett, s a család feddhetetlen híre is követelmény volt. A szolgálatuk 30 évig tartott: 10 évet tanulással, 10-et szertartások végzésével. 10-et pedig az ifjú papnők oktatásával töltöttek el. Ezután visszatérhettek a magánéletbe, akár férjhez is mehettek, de ezzel a lehetőséggel nagyon kevesen éltek.
Lakóházukba, az Atrium Vestae-be más férfi nem léphetett be, csak a király és a pontifex maximus. Orvosi kezelésükre csak szüleik vagy valamely megbízható idősebb matróna házában kerülhetett sor. Nagyon gazdagok voltak: egyrészt Róma környéki hatalmas birtokaik miatt, másrészt az államtól nagy összegű járadékot élveztek. Kiváltságaik közé tartozott, hogy javaikkal szabadon rendelkeztek, végrendelkezhettek, nem tartoztak a rendes igazságszolgáltatás hatóságai alá, még a censor alá sem. Szentek és sérthetetlenek voltak.

Elítélt – ha hozzájuk menekült – kegyelmet kapott, de az őket megsértő halállal lakolt. Saját istállót tarthattak, s Róma utcáin nappal is végigkocsizhattak (mindenki más csak gyaloghintón közlekedhetett), s ilyenkor egy lictor futott előttük, mindenkinek ki kellett térnie – még a consuloknakis. A város falain belül csak ők temetkezhettek. A cirkuszban, a színházakban és az amfiteátrumokban tisztelethelyek voltak nekik fenntartva, s az i. sz. 24-ben hozott senátusi rendelet alapján a császárné csak az ő páholyukban ülve vehetett részt a rendezvényeken.
Két bűnért azonban kegyetlen büntetést kellett elszenvedniük : ha a szent tűz kialudt, megkorbácsolta őket a pontifex maximus ; ha elvesztették szüzességüket, a Quirinalis-domb északi oldalán lévő Campus Sceleratus-on elevenen temették el őket. A collegium 11 évszázados történetében mindössze 10 ilyen esetről van adatunk. Utolsó percig kitartottak a halálra ítélt római vallás mellett: i. sz. 394 szeptemberében száműzték őket Rómából.

Nézzük végig a kevésbé rangos papi szervezetek sorát is.

A sodalitások közül a legősibb a Fratres Arvales (Mezei testvérek), a szántóföldek termékenységéért fohászkodó testület. Május végén körmenettel tisztelegtek Ceres, Dea Dia, a Larok és Semo isten előtt a jó termés érdekében. A papok és a nép felváltva énekeltek - már emberemlékezet óta elhomályosult jelentésű - énekeket. Ezek a himnuszok a római irodalom máig fennmaradt legrégibb emlékei.

A Lupercusok (lupus = farkas) 12 tagot számláló testületét a hagyomány szerint maga Romulus alapította az őket tápláló farkas tiszteletére. (Szertartásukat lásd: _A római időszámítás, ünnepek”.)

A Salius (ugráló)-papok, szám szerint 12-en, Mars és Quirinus papjai voltak. Március 1-én énekelve, táncolva vonultak végig Rómán a baljukban pajzzsal, jobbjukban lándzsával. A 12 pajzs egyike az volt, melyet - a monda szerint - Mars hullatott alá az égből, s melyről Numa Pompilius 11 másolatot készíttetett, mert egy jövendölés szerint Róma addig áll fenn, amíg ez a pajzs a birtokában van.

A Fetialis-ok - a „diplomácia” vallási szentesítői, szakértői voltak. Jelenlétükben kötötték a szerződéseket idegen népekkel, az ő közreműködésükkel történt a hadüzenet és a békekötés. Mágikus szertartásaik közül legérdekesebb a hadüzenet. A papokból kiválasztott háromtagú bizottság vezetője egy vörösre festett vagy vérbe mártott dárdát dobott a sértő állam területére; később a birodalom növekedésével már csak a Mars-mezői Bellona templom előtt álló Columna Bellicáról az ellenség országának irányába. Eközben kijelentette : „bellum iustum indico,.facioque” igazságos háborút jelentek be és indítok). Jelentőségük az idők folyamán csökkent, mert a hadviselés és a nemzetekkel való egyezkedés a senátus jogköre lett. Augustus azonban ezt a szervezetet is felújította, magát is megválasztatta fetialis-nak, s megint a hagyományok szerint indította el az Antonius és Cleopatra elleni háborút.

A Flamenek-ről összefoglaló néven beszélünk, de külön-külön isten tiszteletét látták el. Számuk ősidőktől kezdve 15 volt, közülük a három magasabb rangú csak arisztokrata származású lehetett, míg a többi tizenkettő közé a plebejusok is bekerülhettek. A legfőbb közülük Iuppiter papja, a flamen Dialis, nehéz hivatalt viselt. Megkülönböztetett tisztelete jeléül lictor állt a rendelkezésére, és saját hivatali helye volt. Ennek ellenében sok ősi tilalom közt élte életét. Lóra nem ülhetett, fegyves erőket a város határán kívül sem szemlélhetett meg (így nem is lehetett consul), nem tehetett esküt, nem köthetett csomót sem övére, sem ruhája bármely részére. Nem érinthetett kecskét, nyers húst, borostyánt és babot.
Három egymást követő éjszakánál többet nem tölthetett saját ágyán kívül, heverője lábánál áldozati kalácskát tartalmazó ládának kellett állnia. Körmének és hajának levágott darabjait termőfa alatt földbe kellett ásni. Nem tartózkodhatott szabad levegőn süveg nélkül. Halottat nem láthatott, ezért felesége halálakor meg kellett válnia tisztségétől. (Feleségére ugyanezek a tilalmak voltak érvényesek). Ünnepi lakomán senki nem ülhetett nála magasabban, csak a rex sacrorum (az áldozó pap).

Az utóbbi papi tisztség a királyság megszűnése után keletkezett. Akkor ő volt a legfőbb papi tisztviselő, akire az egykor a király által végzett szertartások szálltak. Idővel a pontifex maximus alárendeltje lett, az egykor előkelő hivatal hangzatos, de fontosságát vesztett címmé süllyedt.