A legelőkelőbb jóstestület az auguroké volt, akiket a legfontosabb állami, az egész népet érintő vállalkozások előtt mindig megkérdeztek, belefoghatnak-e a terv megvalósításába. Collegiumuk megalapítása időpontját a mondái hagyomány egészen Romulusig, a város alapítójáig vezeti vissza, s a testület ősrégi voltát igazolja többek között az, hogy a madár jóslás nem csupán későbbi jóstevékenységükben játszik szerepet, de nevükben is benne van az avis (madár) szó, akárhogy magyarázzuk is eredetét. Igazolja e feltevést az is, hogy már Róma
alapításával kapcsolatosan is beszél a mondái hagyomány egy olyan vallási aktusról, mely magának a „négyszögű” Rómaként értelmezett, s topográfiai tekintetben így semmiképp sem magyarázható Róma quadratanak. problémáján fényt deríthet az újabb kutatások szerint.
A madárjós ugyanis, akinek közreműködése nélkülözhetetlen volt minden vállalkozásnál, nyilván a város falainak építésénél is elvégezte azt a szertartást, melynek során négy részre osztotta (kereszt alakban) az orbis terrarumot, majd az ég kör alakú boltozatát, kijelölte azt a negyedkörnyi körcikket, amelyben a madarak röptét megfigyelve jós jelet várt.

Hogy ez a feltevés mennyiben helytálló, azt ugyan lehet vitatni, de az kétségtelen, hogy az augurok szerepe ősi itáliai hiedelmekre vezethető vissza, s hogy már a köztársaságkor elején a legtekintélyesebb papi testületek rangjára emelkedtek. Hatáskörükbe tartozott például annak megítélése, hogy meg lehet-e tartani egy senatusi ülést vagy népgyűlést. Ha villámlás és mennydörgés közepette zivatar közeledett, úgy az ő javaslatuk alapján napolták el azokat. Ha egy hadvezér háborúba indult, őket kérdezte meg, akarják-e az istenek az ütközetet.

A ceremónia, melynek segítségével jósoltak, lehetővé tett minden fajta önkényeskedést. Ugyan ki ellenőrizhette azt, hogy a madarak röptét vizsgáló jós hol hallott az égi régiókból, jobbról vagy balról, kedvező vagy kedvezőtlen hangot, s hol vett észre olyasmit, aminek alapján javaslatot tesz egy állami vállalkozást illetőleg? A legmegfoghatóbb ebben a tekintetben az a csalafinta mesterkedés, amelyről a csirkék etetésével és itatásával kapcsolatos szertartásra vonatkozólag oly sokat hallunk az ókori történeti forrásokból.
Az auguria pullaria nevű szertartásról van szó, mely abból állt, hogy a ketrecbe zárt „szent” csirkéket adandó alkalommal, ünnepélyes keretek közt kieresztették, s eleséget szórtak elébük. Ha olyan mohón ették, hogy csőrükből a szemek a földre peregtek, az a tervbe vett vállalkozás sikeres kimenetelét jelentette, ha viszont nem nyúltak az ételekhez, az a föltétlen kudarc jósjele volt. Ha az augurokat jó előre fölbérelték, nem volt szükség másra, mint a jósszertartás előtt teletömni az állatokat, s azok mindjárt nem bizonyultak eléggé mohónak az evésben. Valószínű ez történt a végzetes kimenetelű cannaei csata előtt is, amikor a megütközést ellenző Aemilius Paulus ezzel a fogással próbálta visszatartani a harctól consul-társát (Liv. XXII. 42.).

Tudunk azonban több olyan esetről is, amikor a hadvezér nem volt hajlandó az augurok jóslatát figyelembe venni. A leghíresebb ilyen eset az I. pun háború egyik szereplőjének, P. Claudius consulnak esete, aki - Valerius Maximus közlése szerint (IV. 3.) mielőtt a karthagói hajóhaddal megütközött, jóslatot kért a táborában levő auguroktól ősi szokás szerint. Amikor a csirkék őre jelentette neki, hogy nem akarnak kijönni ketrecükből, megparancsolta, hajítsák őket a tengerbe, mondván: „Ha nem akarnak enni, akkor legalább igyanak.”

Az augurok testületé, ennek ellenére vagy tán éppen ezért a legtekintélyesebb jós-testület maradt Augustus korában is, s ezt csak elősegítette az, hogy tagjaik, akiknek száma ekkorra már 16-ra emelkedett, az uralkodó osztály legelőkelőbb rétegéből kerültek ki, legfőbb felügyelőjük pedig a pontifex maximus (tehát Augustus) lett. Azok a ,,tudományos” diszciplínák, amelyek „szent” könyveikben foglaltattak a különféle jóslatok értelmezését s a rég elhangzott jóslatok történetét illetőleg, immár másodlagos jelentőségűvé váltak. Teljes egészében beleolvadtak az állam-apparátusba, annak kiszolgálóivá váltak végérvényesen mind politikai, mind vallási-ideológiai tekintetben, s azok is maradtak egészen a IV. század végéig.