Az ún. „százados játékok” eredete éppúgy a múlt homályába vész, mint ahogy a római vallástörténet számos jelenségével kapcsolatban már tapasztalhattuk. Annyit tudunk teljes bizonysággal, hogy az első ilyen ünnepet, melyről tudomásunk van, a Sibylla-könyvek jóslata alapján rendezték meg Rómában az I. pun háború idején (i. e. 249-ben), mikor a háború kimenetele miatti aggodalmat olyan csodajelek is növelték, mint az a villámcsapás, mely a városfalak egy részét lerombolta.
Az viszont már nehezen eldönthető kérdés, hogy a Valeriusok nemzetségének halotti ünnepe volt-e eredetileg, vagy az itáliai görög városok alvilági istenekkel kapcsolatos ünnepségével tart-e inkább rokonságot, melyre esetleg annak a Tiberis-parti résznek nevéből lehetne következtetni, ahol az ünnep színhelye volt a köztársaság korában, s mely Tarentum dél-itáliai város nevével azonos. De azt sem tudjuk biztos forrásból, hogy a 249. évi Ludi Saeculares előtt rendeztek-e egyáltalán ilyen állami ünnepséget Rómában, vagy éppenséggel a megelőző ünnepi játékok dátumaira vonatkozó ókori találgatások pusztán feltevésen alapulnak.
A Tiberis partján, a folyó közepén hosszan elnyúló sziget közelében, csakugyan volt egy háromrészes föld alatti oltára Dis paternek és Proserpinának (Hadés és Persephoné római megfelelőinek, az Alvilág királyi párjának), s 249-ben az ún. decemviri sacris faciundis irányításával itt mutatták be három éjszakán az áldozatokat, Disnek a fekete bikát, Proserpinának pedig fekete tehenet. Arról, hogy az áldozatok bemutatása során ünnepi karok vallásos éneket adtak volna elő, s egyáltalán a ceremónia egyéb részleteiről semmit sem tudunk.

Hogy miképpen számították ki a 249-ben, majd a 146-ban megtartott új százados ünnepek dátumát i. e. 17-re, annak problémáját vitatni túl messzire vezetne. A misztikus saeriíZwra-számítás „matematikája” ugyanis már az i. e. II-I. század folyamán sem volt világos a rómaiak előtt, annál is inkább, mert minden valószínűség szerint egy etruszkoktól átvett, igazában meg nem értett (tán az etruszk papok által is titkolt) chiliasztikus tehát ezer évvel operáló keleti jellegű időszámításról van szó, mely nem 100, hanem voltaképpen átlag no évvel számolta az egyes saeculumokat, mint az Censorinus egyik adatából kiviláglik.
Tegyük azt is hozzá, hogy az első év ebben a számításban utolsó is a misztikus „matematika” szerint, így helyesebb no-in éves periódusokról beszélnünk. így világos az is, miképpen számolták ki Augustus „tudósai” a 17. évet, s miképpen kavarodhatott bele ebbe az egész számításba az etruszk eredeti misztikus-chiliasztikus rendszerébe a perzsa ezeréves világmegújulás „matematikája” s a görög mitológiából ismert négy világkorszak (az arany-, ezüst-, réz és vaskor) letűnésének és egy új aranykor eljövetelének misztikája. Apollo és Diana, mint az örökké meg-megújuló égi fény, a nap istene és a hold istennője e réven kerülhetnek a misztikus elképzelés, s így az egész ünnepség középpontjába, kiszorítva az eredetileg ott álló alvilági istenségeket.

Új, hatalmas állami istenségekként tűnnek fel a szertartásokon, mint a római nép legfőbb pártfogói, Juppiter Optimus Maximus és Juno Regina mellett, akiknek megnyerésére egy új világkorszakot, egy új „aranykort” inaugurál. Apollo és Diana előtérbe kerülésében fontos szerepet játszhatott az a tény, hogy Augustus a maga védőisteneinek tekintette őket. Hiszen az actiumi győzelem egy Apollón-szentély, míg a Sextus Pompeius elleni híres tengeri ütközet egy Diana-szentély közelében történt.
Ennek az augustusi vallásos-politikai programnak jegyében zajlott le a hatalmas méretű ünnepség i. e. 17. június I. és 3. között, s tartott három éjjel és három nap egyfolytában. Az áldozatok bemutatásának színhelye is kibővült, a Tarentumon túl, s Juppiter Optimus Maximus legfőbb székhelye, a Capitolium és Apollo palatinusi temploma váltak az ünnepi szertartás igazi középpontjaivá. A legfőbb áldozópap tisztét maga Augustus vállalta magára, akinek vallási reminiszcenciákat ébresztő felségneve (tulajdonképpeni jelentése „növelő”, „bőséget biztosító”, melyet csak templomokra, szent helyekre és tárgyakra alkalmaztak addig vallásos értelemben) maga is az új korszak eljövetelének s az új vallásosság megszületésének jegyében fogant. Az ünnepek első napján Augustus a capitoliumi Juppiternek mutatott be áldozatot, fehér bikát, majd az éjszaka folyamán háromféle áldozati kalácsot Ilithyiának, a születést, a szaporaságot biztosító istennőnek.

A második napon Augustus, Agrippával együtt ugyancsak a Capitoliumon áldozott ezúttal fehér tehenet Juno Reginának, ekkor no előkelő matróna is jelen volt, akik a könyörgő imát fennhangon mondták. Éjszaka következett a tarentumi áldozat, ezúttal azonban már nem Dis páternek és Proserpinának, hanem Magna Maternek, a „Nagy istenanyának”. Végül a harmadik napon, az ünnepség fénypontján, a Palatium Apollo-templomában mutattak be áldozatot, ahol 27 ifjú és ugyanannyi szűz Horatiusnak ez alkalomra írott Százados ének című költeményét, ünnepi himnuszát énekelte el, kérve az égiek jóindulatát és az egész új korszak boldog bekövetkeztét a rómaiak számára.

A szertartás, mely valamiféle engesztelő rítus lehetett ősi formájában is, itt most új értelmet, új jelentést kapott, melynek révén szervesen tudott beillesz-kedni Augustusnak az egész római népre, sőt az egész imperium Romanumra. kiterjeszkedő programjába, anélkül, hogy eredeti lényegétől megfosztották volna.
A téli napforduló, az év újjászületését jelképező napisten, Apollo uralmának kezdete, melyet Vergilius IV. eclogája bejelentett, már csak azért is kapcsolatban állhatott a társadalmi megújulás gondolatával, mivel erre számos hellenisztikus-görög példa állt már Augustus kortársai előtt, így például Iambulos Napállam című utópisztikus regénye, vagy a felkelt rabszolgák, akik heliopolitainak (a „Napállam polgáraidnak) nevezték el magukat. De a megújulással, egy új világkorszak kezdetének inaugurálásával álltak szoros kapcsolatban Augustus vallásos intézkedései is: régi templomok újjáépítése és elavult kultuszok, papi testületek régi fényének visszaállítása, amilyen például a „Mezei Barátok”, a Fratres Arvales testületé és szertartása volt. Ez utóbbira mi sem jellemzőbb, mint az, hogy maguk, a még tengődő papok sem értették annak a vallásos, himnikus éneknek szövegét, mely véletlen szerencse folytán ránk maradt, s egyik legértékesebb dokumentuma az ősi latin liturgikus nyelvnek és stílusnak.
De ide sorolhatjuk azokat az intézkedéseket is, amelyek a magánerkölcs megjobbítását célozták, elsősorban a fényűzés visszaszorítását, s ezzel összefüggésben az ősi egyszerűséggel összefüggő erények, a pietas (az istenek, a római nép és a család iránti hármas kötelesség teljesítése), a fides (a megbízhatóság és becsület), a virtus (a férfias derékség) visszaállítását tűzték ki célul. Ugyanakkor a házassági erkölcs, a családi életben is nélkülözhetetlen felelősség nevében s a római polgárok természetes szaporodása érdekében törvényhozás útján is létrejöttek és hatottak. Horatius mint említettük ódáiban gyakran vállalja e „vallásos” eszmék propagálását, így nem véletlenül kapja a Százados ének megírásának megtisztelő feladatát az új korszak hajnalán.

Ebben az új vallásosságban azonban a régi hagyományok teljesedtek be, amiként az sem új, hogy az állam és a vallás ügye teljesen egymásba fonódva jelenik meg. A vallás Rómában kezdettől fogva államügy, olyannyira, hogy a papi testületek maguk is legnagyobbrészt állami hivatalnokok, magistratusok testületéi.