Róma keleti terjeszkedésével a hellenizált keleti vallási kultúra gyors ütemben épült be a birodalom vallási világába. A meghódított tartományok istenei templomot kaptak a birodalmi fővárosban; ünnepeiket beiktatták az állami ünnepek rendjébe, személyüket pedig - ha lehetett - római istenekkel azonosították.
Amikor Kr. e. 27-ben felépült a Pantheon, minden isten közös temploma, ez a gesztus már a római vallás univerzális szinkretizmusát volt hivatott kifejezni. Ettől az időtől kezdve - az állami kultusz formális fennmaradása mellett, de az állami hatóságok jóindulatát élvezve - a római birodalom népeinek vallási életét egyre inkább a misztérium-vallások közösségei hordozták. Ezek sorában a legnépszerűbbek és legelterjedtebbek egyike Ízisz és Ozirisz egyiptomi eredetű kultusza.
A misztérium tárgya Ozirisz halála, a férjét kereső Ízisz bolyongása, majd Ozirisz feltámadása ¬amely eseményeket a beavatottak ünnepi szertartásaik során imitálnak. Maga a mítosz „titok”: a beavatásra várók megtanulják a történetet, a misztikus tudás birtokába jutva pedig részeseivé lesznek a halál felett győzedelmeskedő istenpár titkának.

A császári idők Rómájában nagy népszerűségre jutott egy perzsa eredetű kultusz, Mithrász misztériuma is.
Mithrász eredetileg napisten volt, a minden titkot feltáró isteni erő jelképe. Alakja a természetkultusz vonásait is viseli: a kozmikus erőket jelképező égi bikát megölve nem pusztán a világ rendjének megőrzéséhez járul hozzá, de híveit a világ működésének titkaiba is beavatja.

Mithrász kultusza a végletes ezoterizmusnak is példája: a többszöri avatási szertartáson résztvevők titoktartást fogadnak és a kívülállók számára semmit sem árulnak el hitük lényegéről. Az extatikus kultuszok hazájának számító Szíriából való Attisz, Adonisz és Kübelé mítosza, amely köré a római időkben ugyancsak népszerű vallási közösség szerveződött. A beavatottak évről évre eljátszák az istenek véres történetét: vallási transzba esve kasztrálják magukat, öncsonkítást végeznek, ostorozzák testüket. A kultusz része a zene, a tánc, a szent prostitúció.

A kultusz középponti eseménye a bikaáldozat és a szent lakoma, amelynek alkalmain magának az istennek a testét fogyasztják. Attisz misztériuma egyébként szabályos tavaszünnep: az isten halálának és feltámadásának felidézése a hívő számára is ujjá születést, új életet hoz. A misztériumvallások kínálatában van néhány, amely nem keletről, hanem a görög népi kultuszok világából származik. Ilyen Dionüszosz orgiasztikus kultusza vagy a Démétér istennő alakja köré szerveződő eleusziszi misztérium. Ezeknek is, mint a misztériumvallások többségének fontos eleme az isten „elfogyasztása”: az a szertartás, amelynek keretében, rituális lakoma és mulatozás közepette a hívek a táplálékként magukhoz vett istennel egyesülnek.
Mindezek a rajongó, gyakran szociális elégedetlenségek kifejezésére is alkalmas vallási mozgalmak rendkívüli népszerűségre tettek szert a császárkori Rómában. Néhány társadalmi csoport különösen fogékonynak mutatkozott a mítoszok befogadására: a katonák, a kereskedők, a rabszolgák és a városi szegények között valóságos vallási reneszánsz bontakozott ki, amely sok vonatkozásban vetélytársa, de előkészítője is volt a kereszténység tömeges terjedésének. Ezek a szektaszerűen terjedő mozgalmak a Kr. u. 2-3. században már a birodalom egész területét behálózták: alig van olyan római település, amelyen ne találnánk egy-egy ízeum vagy mithreum építményének maradványait.

Ugyancsak keleti hatások és politikai megfontolások együttes eredményének kell tekintenünk, hogy a császárkor derekától általánossá vált az uralkodók vallásos tisztelete. Az első időben még pusztán egyiptomi mintára - a már elhalt császárok istenné emelkedéséről volt szó, később viszont az a gyakorlat érvényesült, amely az uralkodót már életében is istennek, valamely népszerű isten földi megtestesülésének tekintette. A császár tiszteletére bemutatott áldozat a „hivatalos vallás” egyik utolsó kultuszemléke: az állampolgári hűség kifejezője, a birodalmat összetartó vallási kötelék.