Ilyen természetű mondák történeti magva némelykor vallástörténeti vonatkozásban is kiolvasható a régészeti leletekből. Az ásatások alapján is elkülöníthető az első római község két alaprétege, mondjuk így: a római eredet-hagyományok latinjai és szabinjai, az egymás után betelepülő két törzs, amelyek közül az első elhamvasztotta halottait, a másik a holttestet elégetés nélkül a földbe temette.
A temetkezésnek e két ellentétes formája két homlokegyenest ellenkező vallási felfogásnak felel meg. A halotthamvasztók számára a halott, lényegét és erejét vesztve, az élők életéből véglegesen eltávozott, míg az elhantolók a halottat visszahelyezik a Földanya ölére, ahonnét minden élő eredt s ahol nemcsak nyugalmat talál, hanem ereje új felfokozásában is részesül. A római vallástörténet legelső hitelesen megállapítható tényének a mai tudomány e kétféle vallásosság kiegyenlítődését tartja.

E kiegyenlítődés nyomán Rómában a halotthamvasztás volt az uralkodó temetkezési mód, de a Földanya: Tellus vagy Terra Mater tisztelete sem szorult soha háttérbe, sőt, a görög Démétér sok tekintetben hasonló kultuszától erősítve, mitológiai vonatkozásban is határozottan kidomborodott. Találkoztunk már a Földanya két italiai alakváltozatával, Ops és Anna Perenna alakjával.
Opsról azt halljuk, hogy ő segíti az életbe az újszülöttet, sőt hogy ő veszi először anyai keblére, hogy táplálja, de Anna Perenna maga is a Numicius folyóban leli halálát. Márpedig azok az istenségek, amelyeket halni enged a mítosz, általában lényegük szerint alvilági-halálos természetűek. Így jut kifejezésre a Földanya tápláló termékenysége mellett másik oldala: a halállal való kapcsolata is. Még szembetűnőbb ez Diva Angerona alakjánál, ki a halál birodalmának némaságát fejezi ki ajkára helyezett ujjával, s ezáltal valósággal mitológiai szinonimája Dea Mutának, a „néma istennőnek” vagy Mater Larumnak, a „Larok anyjának”, kiről fogunk még hallani.

Dea Dia néven viszont mint a mező termékenységének az istennőjét tisztelte a Földanyát a fratres arvales, „mezei testvérek” tizenkét tagú testülete; e nagytekintélyű papok homlokukon fehér szalaggal: infulával és fejükön kalászkoszorúval végezték szertartásaikat, s homályos értelmű, ősi énekükben a Larokról is megemlékeztek. Bona Dea decemberi ünnepére az állam első emberének a házánál gyűltek össze a római asszonyok, éjnek idején, hogy a „jó istennőnek” a föld és a család termékenységéért, az egész nép jólétéért mutassanak be áldozatot; a férfiak - akárcsak Démétér Thesmophoria nevű ünnepén Athénben - ki voltak zárva a szertartásból.

A latiumi tájék, ahol Aeneas partot ér, Vergilius Aeneisében is a „hely védőszellemének”, a genius locinak a jelenlétét érezteti. S Latinus király isteni ősének, Saturnus fiának, Picusnak a palotájában fogadja a jövevényt. A római patrícius házak elmaradhatatlan díszét alkották a család elhalt őseinek viaszképmásai (imagines); a nemzetségi kultusznak ezeket a velejáróit vetíti vissza a messzi múltba Vergilius, mikor ezeket az ősszobrokat Latinus király környezetében is elképzeli. Az már azonban, hogy kiknek a képmásaival találkozik itt Aeneas, jól tájékoztat minket legalábbis arról, hogy Vergilius kora - ez a Róma vallási régiségei iránt a vallási reform gyakorlati szempontjából is erősen érdeklődő korszak - kikben vélte Italia ősi isteneit felfedezni.

Saturnus és Janus képmásai mellett - kiknek az italiai vallástörténet élére helyezésén most már mi sem csodálkozhatunk - Sabinus atya foglal itt helyet, aki különben Saturnus funkcióin is megosztozik, amennyiben Vergilius szerint ő ültetett elsőnek szőlőt s ezért szőlőkést tart a kezében, s itt van Picus, a híres lófékező király, kit Circe (Kirké) varázsolt harkállyá. Sabinusról vagy Sabusról más forrásokból tudjuk, hogy a szabinok ősük gyanánt tisztelték, és legfőbb istenüknek, az utóbb Herculesszel azonosított Semo Sancusnak a fiát látták benne.
Picust maga Vergilius Faunus atyjának, Latinus király nagyatyjának mondja, s attributumai gyanánt a görbe kürtöt (lituus), a kurta köpenyt (trabea) és a kerek pajzsot (ancile) említi; átváltozását Ovidius beszéli el részletesen, az italiai mondát - melyben Circe alakja már mindenesetre Italiába lokalizált görög mitikus alak - a jobbára görög átváltozási mítoszok (metamorphoses) közé illesztve. A harkály (picus) különben, mint Mars isten szent madara, Róma alapítási mondáiban is helyet kap, mint a gyermek Romulusnak és Remusnak elhagyatottságukban egyik táplálója, az ismertebb farkas mellett.

Az italiai vallásosság történeti rétegeződését tudatos művészettel ábrázoló Aeneisben a másik őstelepes öreg király környezetének is megvannak a maga vallástörténeti tanulságai: Euander maga görög származású - arkadiai -, de anyja, Carmenta, a Múzsa sajátosan italiai változata; az ünnep, melyet Aeneas érkezésekor ünnepel, Hercules egy jellegzetesen italiai kalandjában: a barlanglakó, emberevő óriás, Cacus megölésében találja aetiologiai legendáját.
A Juppiter elől Italiába menekült Saturnus mítosza Italia külön aranykorát biztosítja Euander szemében is, s ugyanő Nestór módjára, elmúlt ifjúsága hősi kalandjait emlegetve fel, Herulus királyt említi, kit legyőzött és a Tartarusba küldött, bár isteni anyja, Feronia - kiben megint csak a Földanyára ismerhetünk – háromszor adta vissza életét.

Ős-italiai istenség az őse Aeneas legfőbb italiai ellenfelének, Turnusnak is: Pilumnus. Turnus genealógiájában, mint annyiszor máskor, jól ismert görög mítosz folytatódik italiai területen, italiai helyi színezettel gyarapodva. Eszerint Danae ládájával Italia földjére vetődött, Pilumnusszal együtt felépítette Ardeát, s az italiai istennel kötött frigye révén ősanyja lett Turnusnak. Az elsősorban történeti szempontú római mitológiában ez a genealógiai hagyomány, mely Turnus családfáját argosi eredetűnek mutatja, arra szolgál, hogy Turnus és Aeneas szembenállásában is az ősi görög-trójai ellentétet domborítsa ki. Így aztán voltaképpen a trójai háború plántálódik át Saturnus boldog Italiájába.

Mégis, a trójai háború görög mítoszához közvetlenül kapcsolt római történelem a religio befolyása alatt alakuló római mitológiai hagyományban nemcsak véres háborúk sorozatának, hanem egyben a vallási intézmények fokozatos kibontakozásának is mutatkozott. Róma hegemóniájának a kialakulása előtt az önálló törzsekbe szerveződő latinok összetartozására csupán a minden tavasszal ismétlődő szövetségi ünnep, a Feriae Latinae figyelmeztetett. Az ünnepi áldozatot Juppiter Latiaris templomában mutatták be, a Mons Albanuson. Az ünnep színtere ez maradt akkor is, amikor Alba Longa vezető szerepét már régen magához ragadta a fiatalabb Róma, melyet Alba Longa elűzött királyának, Numitornak az unokája, Romulus alapított, a hagyományos számítás szerint i. e. 753-ban.

Szent cselekménynek számított maga a városalapítás is, de az első szorosabb értelemben vett istentiszteleti rendelkezéseket is Rómában a városalapító Romulusra vezette vissza a hagyomány. Az istentisztelet rendjét állítólag albai módra szabta meg, csupán Hercules kultuszában fogadta el az Euander által alapított görög szertartást. Ő építette még az első templomot is Rómában, Juppiter Feretrius tiszteletére a caecinai Acro felett aratott győzelem emlékére.
Az isten melléknevet is evvel hozta kapcsolatba a mondai etimológia: a saroglyán (latinul feretra) vitték volna a templom helyén állt ősi tölgyfához az ellenség elesett vezéréről szedett zsákmányt, az ún. spolia opimát. Az istenek akaratának tulajdonították, hogy Romulus példaadó ősmozdulata sem utánzás nélkül nem maradt, sem mindennapivá nem szürkült. A római történelem folyamán még kétszer fordult elő, hogy vezérnek vezérről szedett zsákmányát, spolia opimát helyezhettek el Juppiter Feretrius templomában: i. e. 428-ban A. Cornelius Cossus Veji legyőzött királyának, Tolumniusnak, i. e. 222-ben M. Claudius Marcellus az insuberek vezérének, Viridomarusnak a fegyverzetét hozta el ide.

Romulusig vezette vissza a hagyomány Juppiter Statornak, a „megállító” istennek a kultuszát is. Mikor már a bűnös szűz, Tarpeia árulása folytán a szabinok a római fellegvárba hatoltak, s a rómaiak az ellenség kezdeti sikerei folytán fejüket vesztve hátráltak, a Palatium előtt Romulus így fohászkodott:
„Te, istenek és emberek atyja, legalább innét tartsd távol az ellenséget: vedd el a rémületet a rómaiakról és a csúfos futást állítsd meg. Én pedig megfogadom, hogy itt templomot szentelek neked mint Juppiter Statornak, ez emlékeztesse az utókort arra, hogy a te segítő jelenléted mentette meg a várost.” S mint aki megérezte, hogy kérése meghallgatásra talált, a nép felé fordult, ellentmondást nem tűrő, határozott kijelentéssel: „Rómaiak, a legjobb és legnagyobb Juppiter (Juppiter Optimus Maximus) parancsolja, hogy megálljunk és innét kezdjük újra a harcot!”
Ez volt az az ütközet, amelyben az újult erővel harcba induló rómaiak csak azért nem semmisítették meg ellenfelüket, mert asszonyaik, a szabin nők, akiknek elrablása miatt indítottak háborút rokonaik a rómaiak ellen, közbevetették magukat és békét szereztek atyáik: a szabinok és férjeik: a rómaiak között, hogy a békekötés végül is a két nép eggyéolvadására vezessen.

Juppiter Eliciusnak már Romulus utóda, Numa Pompilius állított oltárt a Mons Aventinuson, mint mondták, azért, hogy jósjeleket csalogasson ki ezáltal az istenségtől (latinul elicere, a. m. „kicsalogatni”). De ami a békeszerető Numa számára áldás forrása lehetett, a méltatlan utódra halálos veszedelmet hozott. Tullus Hostilius, Róma harmadik királya, miután egész életét háborúskodással töltötte, ereje fogytán az istenekhez fordult. Járvány ütötte fel a fejét a városban, maga a király is megbetegedett, s ekkor, mint Livius írja, „testével együtt szelleme is megtört, s ugyanaz az ember, ki előbb semmit sem tartott kevésbé királyinak, mint vallási szertartásokra fordítani figyelmét, kisebb-nagyobb babonáknak szolgáltatta ki magát és a népet is eltöltötte vallásos aggodalmakkal.
Az emberek már széltében azokat az állapotokat kívánták vissza, amelyek Numa uralkodása alatt állottak fenn, s meg voltak győződve arról, hogy beteg testükre egyetlen orvosság maradt csak hátra: ha az istenektől kieszközlik a békét és a bocsánatot. A hagyomány szerint maga a király Numa feljegyzéseit ütötte fel, s amikor ebben Juppiter Eliciusnak szentelt titokzatos ünnepi áldozatokról olvasott, elrejtőzött, hogy ezeket az áldozatokat bemutassa. De nem tartotta meg a szertartás végrehajtásánál a szent szabályokat, s így nemcsak hogy nem részesült semmi égi jelenésben, hanem Juppiter, akit bosszantott ez az álszent vallásosság, villámával sújtotta őt és így házával együtt elégett.”

Numa Pompilius és Tullus Hostilius között a religio szempontjából nemcsak a ritus ismerése vagy nem ismerése volt a különbség, hanem az, hogy utóbbi egész életét vérontással töltötte, míg Numát békés uralkodása a papi funkciók elvégzésére is alkalmassá tette. Livius egyenesen úgy tudja, hogy Numa a különböző papi tisztségeket, főleg Juppiter főpapjáét, a flamen Dialisét éppen azért szervezte, mert úgy vélekedett, hogy utódai közül többen fognak a harcos Romulusra, mint saját magára hasonlítani. Aminthogy Aeneas sem érhetett a trójai háború vérétől szennyezett kézzel az istenekhez - ezért kellett menekülésükben Anchisesre bíznia a Penateseket - s a Biblia szerint is ezért maradt a harcos Dávid fiára, Salamonra - ki már nevében is a Béke fejedelmének mutatkozott - a szentély felépítése.

A monda szerint Numa Pompiliusnak Pythagoras görög filozófus volt a mestere. Ezt a hagyományt már a római történetírók is cáfolták; Livius megjegyzi, hogy Pythagoras száz évvel későbben élt, mint Numa. Mégsem érthetetlen, hogy Numa államszervezésében Pythagoras tanításait látták megvalósulva. Pythagoras volt az, ki egy dél-italiai görög városban, Krotónban Múzsa-templom felállítását javasolta, hogy az biztosítsa az egyetértést a polgárok között.
A római Múzsák a Camenák, és Numa Pompilius a Camenák szavára hivatkozott az állam belső rendjét biztosító vallási intézkedéseiben. S az ő uralkodásának az eredményeit összegezheti úgy a történetíró, hogy a szomszédok, kik kezdetben mindannyiuk békéjét féltették a Romulus által alapított várostól, utóbb olyan tiszteletet éreztek iránta, hogy Rómát, mely egészen az istenek szolgálatának szentelte magát, erőszakkal megsérteni bűnnek tartották.

Italiai helyi hagyományok a görög mítoszt folytatják a Dianának szentelt ariciai völgyben, ahol Egeria nympha, Numa Pompilius kedvese volt a forrás istennője. Emlékezhetünk Hippolytos mítoszára, melynek a görögség számára Euripidés tragédiája adott végérvényes alakot. Italiában, az Aricia tó környékén folytatását is ismerték a mítosznak: Artemis-Diana kedveltjét ártatlanul elszenvedett kínhalála után Apolló fia, Aesculapius (Asklépios) új életre támasztotta. A gyógyító istent ezért sújtotta le villámával az élet és a halál jogai felett egyaránt őrködő Juppiter, az újjászületett Hippolytos pedig az italiai Virbius néven rejtőzködik és részesül helyi kultuszban az Aricia völgyében. Hippolytos halálára céloz a tapintatos megszorítás:
Ovidius úgy tudja, hogy lovakkal nem szabad e vidékhez közeledni. Ebben a környezetben, vagy más hagyomány szerint Rómában, a porta Capena melletti ligetben Egeriát a Camenák: a római Múzsák veszik körül, tanácsadó, ihlető sugallatukkal; Numa titkon találkozott Egeriával, s ilyenkor az istennő közvetítette halandó férjéhez a Camenák oktatásait. Egeria és a Camenák, majd egyéb italiai jós istenségek - mint Picus és Faunus - mítoszai adták meg Numa Pompilius intézkedéseinek a kinyilatkoztatás hitelét.

Numának tulajdonították mindenekelőtt a Janus-templom építtetését. Janus minden kezdet istene; ő indítja útnak a háborúba készülő sereget, és a Janus-templom várja haza kitárt kapuval a hazatérő katonákat; ezért csak béke idején lehet zárva, ha harcban áll Róma, éjjel-nappal nyitva van. Róma viszontagságos története folyamán csak ritkán zárták be a Janus-templomot: Numa Pompilius békés uralkodása alatt, az első pún háború befejezése után és háromszor Augustus idejében, először nem sokkal azután, hogy i. e. 31-ben az actiumi győzelem véget vetett a polgárháborúnak. Úgy látszik, Nero sem akart Augustus mögött elmaradni, legalábbis az uralkodása idején vert pénzek jelképei között fel-feltűnik a bezárt Janus-templom képe.

Ugyancsak Numa határozta meg azokat a napokat, melyeken a közügyek intézése szünetelt; ezek voltak a „tilos napok”, dies nefasti, szemben a dies fastival. És ő alapította a legfontosabb papi testületeket, így pl. a Vesta-szüzek intézményét. Vesta, a házi tűzhely istennője, az ember állandó letelepülésének biztosítéka. Minden család egy-egy tűzhely körül lakott, melyen a tűznek nem volt szabad soha kialudnia; a város polgárságának, mint egy nagy családnak, közös tűzhelye is volt.
Ennek a közös tűzhelynek, mely Vesta kör alakú templomában égett, az őrizetére rendelték a hat Vestaszüzet.
A Vesta-szüzeket Róma legelőkelőbb családjaiból választotta ki a főpap, a pontifex maximus, és a kiválasztott leányokat már gyermekkoruktól fogva szent hivatásukra nevelték. Tekintélyük rendkívül nagy volt, kegyelemkérő szavukat még a halálra ítélt bűnös érdekében is meghallgatták. De ha kialudt a szent tűz, a gondatlan papnőt halállal büntették érte.

Numa alapította a háború istene, Mars Gradivus tiszteletére a Salius papok tizenkét tagból álló testületét is. A monda szerint uralkodásának nyolcadik esztendejében az égből hullott egy pajzs (ancile) a király palotájába, és Egeria azt a jóslatot adta, hogy Róma addig fog fennállni, amíg ezt az égből hullott pajzsot megőrzik. A király tizenegy példányban készítette el az ancile mását, úgy, hogy a tizenkét pajzs közt senki sem tudta volna felismerni az igazit. A tizenkét pajzs őrizetére tizenkét papot rendelt, akik kétszer az esztendőben - márciusban és októberben - ugráló, táncoló mozdulatok között vitték körül a városban a pajzsokat, ezért hívták őket Saliusoknak (salire = ugrani).

Már a királyok félig mondákba vesző korában ismerkedtek meg először a rómaiak görög istenekkel, kivált mikor a Tarquiniusok személyében etruszk származású királyok uralkodtak fölöttük. Az etruszkokhoz az italiai görög gyarmatok közvetítettek görög műveltséget, a rómaiakhoz viszont az etruszkokon keresztül jutott számos mitológiai motívum s többek között Héraklés és a Dioskurosok tisztelete.
Héraklést Rómában Herculesnek hívták s a mondateremtő képzelet különös kedvvel időzött küzdelmes útjainak italiai vonatkozásai mellett. Géryón teheneinek elhajtása után pusztította el az Italia saturnusi világának ellentmondó ősitaliai óriást, Casust. Ugyanekkor tanította meg Italia őslakóit arra, hogy az emberáldozat barbár szokását szelídebbre cseréljék és az alvilág urának, Disnek, emberi fejek helyett kis álarcokat mutassanak be áldozatul. A Dioskurosok, Kastór és Polydeukés nevének latinos formája: Castor és Pollux. Ez utóbbiakkal együtt tisztelték Rómában Juturna nymphát.
A Dioskurosok temploma a Forum Romanumon állt és az a legenda fűződött hozzá, hogy a Regillus tó mellett i. e. 499-ben vívott ütközet emlékére alapították, mert Castor és Pollux hozták meg a győzelem hírét Rómába, és fáradt lovaikat a Forum Romanumon a Juturna forrás vizében itatták meg. Camilla mondájának eredeti környezetét viszont egy újabb keletű megállapítás szerint illyr közvetítéssel Italiába került görög mítoszok tették, hogy utóbb - mint Juturna alakját is - a római honfoglalási mondák vonják a maguk körébe; római szempontból már mindenesetre italiai hagyománynak számított[2].

Dél-Italia görög gyarmatai felől terjedt el Phoibos Apollón, latinosan Phoebus Apollo tisztelete Rómában. Apollón italiai tiszteletének középpontja Cumae, ahol a Sibylla barlangja van. Apollón tiszteletével együtt szereztek tekintélyt az ún. Sibylla-könyvek, e homályos értelmű görög jósversek, melyekből külön e célra szervezett papi testület olvasott ki Róma válságos napjaiban útmutatást. E Sibylla-könyveket a hagyomány szerint az utolsó római királynak, Targuinius Superbusnak adta át a cumae-i Sibylla. Az etruszk származású uralkodó Apollón szentélyébe, Delphoiba is küldött alkalomadtán jóslatért.
Phoebus Apolló nővérének, Dianának, már elődje, Servius Tullius épített templomot: Diana holdistennő is, de nemcsak a holdhoz való vonatkozása rokon a görög Artemisszel, hanem abban az időben, melyből közvetlenül ellenőrizhető forrásaink vannak, már mindenesetre egészen azonos vele. Még Juppiter is, kinek a görög Zeus patérrel, „Zeus atyával” való rokonsága részben már közös indogermán eredetükből folyik, külön római fejlődését feladva, legalábbis az irodalomban, egészen a görög isten alakjával azonosul. Ám a kultusz, különböző melléknevekkel - mint pl. Pistor, vagy a már említett Féretrius, Stator, Elicius - kapcsolatban a római történelemben megnyilatkozó istenség gyanánt tiszteli. Mikor pedig a Capitolium hegyén templomot épít Tarquinius Superbus annak a Juppiternek, ki már a görög Zeus vonásait olvasztotta magába, az egyetemes világrend görög istene sajátosan római értelmezést kap: Juppiter Capitolinus tisztelete hovatovább a világ rendjét jelentő római világbirodalom egységének az ideológiai kifejezése. „Juppiter, mikor fellegvárából kitekint a világba, semmit sem talál, amit nézzen, csak rómait.” Zeus a görögöknél is, mint láttuk, a határok istene volt, a borkos, az „eskü” és a herkos, a „sövény” őre egyaránt. Juppiter Capitolinus templomában is megvolt a helye Terminusnak, a „határ” istenségének, s hogy megvolt a helye, azt olyan „megokoló”, ún. aetiologiai monda magyarázza, mely egyszersmind Terminus lényegét, az elmozdíthatatlanságot is kifejezi. Mikor Juppiternek szenteltek templomot a Capitoliumon, minden istenszobrot elhordtak onnét, csak Terminust nem lehetett helyéből kimozdítani.

A Sibylla-könyvek elismertetésével és a felügyeletükre rendelt görög műveltségű papi testülettel egyszerre kaput nyitott a római államvallás úgyszólván valamennyi görög istennek. Ha valami nagy csapás érte, csodálatos előjel, ún. prodigium nyugtalanította Rómát, a Sibylla-könyvekhez fordultak tanácsért. I. e. 500 körül kérdezték meg először a Sibylla-könyveket, mikor Rómát rossz termés és ennek nyomán éhínség sújtotta. 496-ban a Sibylla-könyvek parancsára fogadják meg, hogy templomot építenek a föld bőségét biztosító görög isteneknek, Démétérnek, a kenyéráldás és Dionysosnak, a bor istenének. Démétért a római Ceresszel, Dionysost Liberrel azonosították, vagy pedig egyik görög melléknevének latinos formájával Bacchusnak hívták, míg a Dionysost kiegészítő női istenséget Liberának. Hasonlóan hozatják el 293-ban egy pusztító járvány idején az epidaurosi Asklépiost, illetőleg azt a kígyót, melyet a gyógyító istenség - Apollón fia - megjelenési formájának tartottak. Asklépiost latinosan Aesculapiusnak, leányát, Hygieiát, az „Egészség”-et Salusnak nevezték; az ő kíséretéhez tartozik a görögül Telesphorosnak nevezett törpe halál-démon is, aki a mindent elrejtő halál jelképét, a csuklyát viseli, és aki éppen ezért a római provinciák kőemlékein többször felbukkanó „csuklyás géniusszal”, genius cucullatusszal rokonítható.

I. e. 367-ben Concordiának, az „Egyetértés”-nek szentelnek templomot a Forum Romanumon, miután a patríciusok és plebejusok harca nyugvópontra jutott. Az első pún háború bizonytalanságai közben Spesnek, a „Remény”-nek, Syrakusai bevételekor Honosnak, a „Tisztesség”-nek 216-ban e katonai lázadás után ismét Concordiának. Van arra is példa, hogy az emberi cselekvés sikertelen, torz vagy zavaros voltából valamely istennek tulajdonított, illetőleg vele azonosított erő hiányára következtetnek, s ez a hiányérzet követeli az isten tiszteletének bevezetését.
217-ben, a trasimenusi csatavesztés után, a Sibylla-könyvek megkérdezésére megfogadták, hogy Mensnek, az „Értelem”-nek állítanak templomot, mert a csatavesztést a józan értelem hiányának a meggondolatlanságnak tulajdonították. Ilyesmitől vallástörténeti szempontból nem választhatók el azok az esetek, amikor a prodigium után a Sibylla-könyvek egy-egy görög isten állami elismerését követelik. A hiányérzet, mely egy-egy isten felismerésére és elismerésére vezet, a római nép története során merült fel, de a hiányérzet kielégítésére a görögöknél találnak legtöbbször követhető példaképet.

217-ben már a „tizenkét” nagy görög isten (dódekatheon) tiszteletére rendezhetnek ünnepet Rómában.

E tizenkét istent a rómaiak így nevezték: Juppiter (Zeus), Juno (Héra), Neptunus (Poseidón), Minerva (Pallas Athéné), Mars (Arés), Trenus (Aphrodité), Apollo, Diana (Artemis), Vulcanus (Héphaistos), Ilesta (Hestia), Mercurius (Hermés) és Ceres (Démétér). Vagy ahogyan a római költészet egyik nagy úttörője, Ennius - sorrendjüket a hexameter követelményei szerint alakítva s ehhez képest „Juppiter” rövidebb alakját (Iovis) használva - versbe szedte e neveket:

Juno, Vesta, Minerva, Ceres, Diana, Venus, Mars,
Mercurius, Iovis, Neptunus, Vulcanus, Apollo.

A római mitográfusok szemében a görög mitológia valósággal zárt rendszernek számított, s a maguk feladatának azt tekintették éppen, hogy ebben a rendszerben keressék meg a római mitológia minden mozzanatának a helyét. De a fejlődés ilyen iránya sem tette teljesen lehetetlenné pillanatnyi politikai szükségletet kielégítő új istenségek elismertetését.
A gallok betörését - beszéli az egyik ilyen új istenség bevezetését igazoló legenda - csodálatos szózat adja előre hírül. A nép egyszerű fia a Nova Vián - „új úton” - haladva, a Palatinus hegy lábánál Vesta ligete felől, az éj csendjében hangot hall, mely az emberi hangnál tisztább csengéssel figyelmezteti, hogy jelentse a magistratusoknak a gallok közeledését: „A falakat és a kapukat állítsák helyre, mert ha nem ügyelnek, Róma elesik.” De nem hederítettek erre, az isteni figyelmeztetésben részesülő Caedicius alacsony származása miatt.
A csapás be is következett, Brennus, a gallok győzelmes vezére már ki is mondta a félelmetes jelszót: Vae victis, „jaj a legyőzötteknek”, amikor Camillus határozott fellépése fordított a balszerencsén. Akkor aztán gondoskodás történt a figyelembe nem vett isteni megnyilatkozás kiengeszteléséről: Aius Locutiusnak a Szózatos Beszélőnek templomot szenteltek. De az új istenalakon a plasztika hiánya jelzi a görög formaadás elmaradását.

Természetes, hogy a rómaiak sokkal inkább tekintették ellentmondást nem tűrő rendszernek a görög mitológiát, mint maga a mitológiát megteremtő görög képzelet. Az italiai mitológiának olyan mozzanatai, amelyek sehogyan sem voltak összhangba hozhatók evvel a rendszerrel, gyakran járhattak rosszul. Ezért ment szinte teljesen feledésbe egy jellegzetes italiai istennő, Nerio, ki mint Mars női megfelelője sok rokon vonást mutatott Pallas Athénével, de míg ez szűz, amazt, bár csak nehéz küzdelmek után s mint a sovány adatokból sejthető, talán nőrablás árán feleségül vette Mars.
A görög Aphroditéval, itt-ott Arés női párjával, éppen harcias természete folytán, mégsem volt teljesen azonosítható, ezért funkciói Minerva és Venus között oszlottak meg, mitológiai lényege elhomályosult, s az eredetileg nevével kapcsolatos mitikus vonások elvesztették szerves összefüggésüket. Már csak modern rekonstrukció - H. Usener német vallástörténész sok tekintetben úttörő tanulmánya - állíthatta elénk az istennő egykor élettől duzzadó alakját. Neve (Nerio, Nerienis, Neria vagy Neriene) alighanem „bátort” vagy éppen „bátorságot”, „férfiasságot” jelentett a szabin nyelvjárásban; Mars szerelemre gyulladt iránta s egy öreg anyóka, az itáliai mitológiának más összefüggésben is egyik legjellemzőbb alakja, Anna Perenna segítségét kéri; ez előbb kijátssza a szerelmes ifjú istent, a menyasszonyi fátyol leple alatt magát csempészi a nász-szobába; a csúffá tett isten végül is elrabolja a szeretett leányt.

A szabin nők mondája olyan előadásban is ránk maradt, ahol Nerio elrablása mitikus előkép gyanánt szerepel. Hersilia, aki a nőrabló rómaiak vezérének, Romulusnak jut, sorsával megbékélve és rokonait is kibékülésre ösztönözve, így imádkozik: „Neria, ki Marsé vagy, hozzád könyörgök, adj békét, add meg, hogy áldott legyen a mi nászunk, amely a te férjed terve szerint történt, hogy minket, hozzád hasonlóan, mint szüzeket elraboljanak s így szerezzenek gyermekeket maguknak és övéiknek, jövendő nemzedéket a hazának.”
Az állam hivatalos istentiszteletein a görög istenek uralma érvényesült és az irodalom meg a művészet a római nevek alatt a görög mitológiát tette magáévá. Ezért használhattuk fel mi is görög mítoszok forrásai gyanánt több ízben a római költőket, Catullust, Vergiliust, Ovidiust, Valerius Flaccust és Claudianust. Ezért szerepelhetnek könyvünk illusztrációi között például Pompejiben vagy egyebütt Italiában talált, legtöbbször különben görög művészek kezétől eredő vagy görög műalkotásokat másoló emlékek.

De az egyszerű földműves nép nem cserélte fel újakkal ősi isteneit, akiktől az áldást várta családi életére, a vetésre, a gyümölcsre, a nyájra. Consus, a földbe rejtett gabonaszemet oltalmazó isten, Silvanus, az erdők, Nemestrinus, a ligetek istene, Pales, a legelők istene vagy istennője. Külön istennő védi a marhákat: Bubona, a méhest: Mellonia, a gyümölcsfákat: Pomona. Még a trágyázásnak is van istene: Stercutus vagy Sterculius, akit hol Saturnusszal, hol Picumnusszal azonosítanak. Priapus, a kertek durva tréfákat kedvelő őre, már görög elképzelés - Hermés-Mercurius fia -, igaz, hogy Italiában sokkal nagyobb népszerűségre tett szert, mint hazájában.
A görög Pannal azonosítható Faunus, az állatvilág istene, és Florát, a növényvilág, a virágok istennőjét is meg lehet görög névvel nevezni: Khlóris, a. m. „Zöldellő”, „Viruló”, Zephyrosnak, a virágzást segítő langyos szélnek volt a hitvese. A költőknek mind a kettő alkalmat nyújt arra, hogy a görög szabású magas mitológiának italiai színezetet adjanak. Faunus jós istenség és atyja Latinus királynak. - Flora Mars születésének egy olyan mítoszában jut szerephez, amelyet a görög Arésszal kapcsolatban legalábbis a ránk maradt források nem említenek: csodálatos virágot nyújt át Junónak s a virág illata teszi anyává az istennőt.

Mars születése a római naptár szerint március 1-re esett, Juno találkozását Florával kilenc hónappal korábban, a legdúsabb virágzás havának, júniusnak 2. napjára teszi Ovidius. - A növényvilág évszakos változásaival hozták kapcsolatba Vertumnus vagy Vortumnus alakjának változékonyságát; a váltakozó évszakokon kívül a kereskedelem is - Mercurius mellett - az ő hatáskörébe tartozott, és tudni vélték, hogy az etruszkoknál egyenesen főistennek számított. - Talán már kelta hatásra terjedt el a császárkorban az istállókat védő istennő, Epona tisztelete.

Külön istenségek intézik a családi élet minden egyes mozzanatát, irányítják féltő gonddal a kis gyermek fejlődését. Partula segíti az anyákat, Ops vigyáz az újszülött gyermekre, Vagitanus segíti az élet első jeléhez, a síráshoz, mihelyt világra jön, Cunina ringatja a bölcsőt, Rumina adja az anyatej bőségét, Cuba fekteti ágyacskájába a bölcsőből kinőtt gyermeket, Ossipago erősíti csontjait, Fabulinus tanítja beszélni, Iterduca vezeti az úton és Domiduca hozza haza.

Különben is a családdal, a házi tűzhellyel kapcsolatban őrizte meg Róma görög műveltségű uralkodó osztálya is a legszívósabban az ősi vallásos hagyományokat. A házi tűzhely védő istenségei a Penates (mindig többes számban) és a Lar Familiaris, a család, a familia istene, eredetileg az elhalt ős jóságos szelleme. A családfő születése napján a Geniushoz, a családnak életet adó istenséghez imádkoztak. Minden férfi mellett áll ilyen genius, míg az asszonyok életét végig kísérő istenek a junók.

Az elhalt ősök lelkei a manes, vagy di manes, a „jóságos istenek”, kik a föld mélyén laknak, egy mély verem, a mundus legalján, mely háromszor az évben feltárul, s ilyenkor a halottak meglátogatják az élőket. Megjelenésüknek két oldala van, mint larok, jótékony szellemek, mint larvák vagy lemurok, ijesztő kísértetek.
A „Larok anyja”, a Néma Anya Istennő, Dea Muta, az alvilági mocsarak nymphája. Ezeket az ősi halálképzeteket azonban az irodalomban meglehetősen háttérbe szorították a görög alvilágmítoszok. A költőknél a latin Orcus egészen azonos a görög Hadésszal, az alvilági birodalommal. Az alvilág urai: Hadés vagy Plutón, kinek latin neve Dis, Dis pater vagy Pluto, meg a felesége, Persepboné, kit latinosan Proserpinának neveznek.