logo

XXII Maius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Nyilvános istentiszteletek.

Valamikor a Tiberis menti dombokra letelepült pásztornép természeti isteneit az erdőkben, mezőkön, barlangokban maga állította föld- vagy kőoltárokon tisztelte meg áldozatával. Később az augurok (madárjósok) által kijelölt, szentté nyilvánított helyen fa- vagy vályogkunyhókat állítottak szalmatetővel, ahol az istenek szimbólumait elhelyezték, oltárukat elrejtették, áldozatukat bemutatták. A római polgár később is ott állított oltárt, ahol akart, az utcán, a templom lépcsőjén vagy az amfiteátrum kapuja mellett.

Az etruszk és görög istenhit hatására megépítették az első díszes templomokat, beléjük állítva emberformájú szobrokba álmodott isteneiket. Templomaik azonban sohasem lettek közös ájtatosság színhelyeivé, mint a mai templomok. Belső területüket általában csak akkorára képezték ki, hogy elférjen a templom istenének szobra és egy oltár a vértelen áldozatok számára. Ez volt a szentély. Később a templom hátuljában fülkéket építettek a kegytárgyak, áldozati eszközök számára. Ez a rész aztán egyre bővült, mivel a meghallgatott könyörgésekért a hívek gyakran gazdag ajándékot hoztak az istenek számára, s a papok ide helyezték azokat.

A győztes csaták után is kijárt a hálarész a zsákmányból valamelyik templomnak, s azt is itt tárolták. Hallatlan értékek voltak felhalmozva egy-egy szentély mögött. Augustus császár írja önéletrajzában, hogy uralkodása alatt Róma legnagyobb 5 szentélye számára összesen 100 millió sestertius értékű adományt küldött.
Hadrianus császár még i. sz. II. században is talált olyan düledező öreg templomot, melyben három font arany és kétszáz font ezüst kincs rejtőzött. A szentélyekbe legfeljebb a legelvetemültebb rabló mert betörni – vagy egyes császárok, amikor pénzre volt szükségük.

Suetonius írja Neróról:
„Végezetül már a legtöbb templomból is kivonta a kegyeleti ajándékokat, az arany- és ezüstszobrokat beolvasztotta.”
(Caesarok élete, Neto 32. Kis Ferencné ford.)

A templom helyének kijelölésekor a papok a környező térséget is szenteltté nyílvánitották, ez lett a fanum. Ami kívül esett rajta, fanum előtti, azaz profai terület volt, innen az elnevezés: „nem szent”, „valamit nem tisztelő”: „profán”. A templomok alaprajza általában négyszögű, volt azonban kör alakú is, így a Vesta-templom a Forumon vagy a tiburi Sibylla-templom.
Általánosságban minden isten külön szentélyt kapott, de a Capitoliumon már i. e. 507-ben Iuppiter, Iuno és Minerva szobra közös templomba került. Ugyanígy közös szentélyt építettek a plebeiusok egységes renddé szerveződésük után az Aventinus-dombon a maguk isten hármasának, Ceresnek, Liberának és Libernek.

Az áldozatbemutatásnak több célja lehetett: kérés, hála, tisztelet és átok. De itt meg kell állnunk! Amikor meglestük az imádkozó rómait, csak azokat az alkalmakat mondtuk el, melyeken az isten elé járult.
Azt a sajátos „viszonyt” azonban nem érintettük, mely a római fohászkodó és az istenek között volt. A római vallásból teljesen hiányzott az istenek iránt érzett melegség, szeretet.

A vallást jelentő religio szó egyszerre tartalmazza a megkötöttség (religare) és a kötelességteljesítés (relegere-religere = megfontolni-mérlegelni) fogalmát, de az egyéni érzelmeket nem. Legjellemzőbb vonása a „Do, ut des” – Adok, hogy adj ! – elve volt.
A római ember ima közben szerződő fél. Mikor p1. a paraszt tavasszal az elvetésre szánt magvakból a földművelést védelmező Ceres oltárára áldozatot hozott, könyörgött az istennőhöz, hogy adjon bőséges termést földjein, s ajándékot ígért ennek teljesülése esetére.

Betakarításkor, ha a termés jó volt, elhozta belőle az istennek a megígért részt, és elmondta az ima formaszövegét: „ ígéretét az isten érdemei szerint, jókedvvel teljesítette.” Ugyanígy tett a kereskedő, a hajós, a hadjáratba induló katona, a perbe kezdő vagy gyógyulást kereső római is.
Ha az isten nem teljesítette a kérést, a fogadalomtevő nem volt köteles az ígért ajándékot megadni. Számtalan tárgyat találtak a templomokban, melyek a fogadalom teljesítéséről tanúskodnak, így aranyból, ezüstből öntött testrészeket, figurákat, táblácskákat, az előbb említett szöveg latin kezdőbetűivel : VSLM ( votum solvit libens merito). Ez volt tehát az imádság két fajtája – a kérés és a hálaadás.
Az istenek ünnepein vagy győzelem esetén azonban tiszteletadó áldozat bemutatására járultak a templomba. Hogyan folytak le az egyes szertartások? A szertartások szövege szóról szóra meg volt szabva, a mozdulatok iránya, sorrendje is szigorú előírás szerint következett.

Az idősebb Plinius írja egyik művében:
„Azt is láthatjuk, hogy a legfőbb magistratusok meghatározott imaformákkal fordulnak az istenekhez; annak érdekében, hogy egyetlen előírt szót se mulasszanak vagy hibázzanak el, valaki mindig írott szövegből mondja előttük az imát, egy másik figyelmesen őrködik, egy harmadik azért áll ott, hogy mindenkit csendre intsen, és még egy fuvolás is játszik, hogy minden külső hangot elnyomjon.” (Naturalis Historia XXVIII. 3. 10.)


Megtörtént, hogy egy-egy hivatalos személyt, aki valamely szertartást végzett, ha a kérés nem teljesült, papi hivatalától megfosztottak és perbe fogtak; azzal vádolták, hogy valamit elvétett a szertartásban, s ezzel megsértette az istent. A szent cselekmény előtt a résztvevők tisztulást végeztek. Ez több módon történhetett : megmosakodtak, megfürödtek vagy tüzet gyújtottak, ebbe tömjént, ként dobtak, s a felszálló füst előtt átfutottak, esetleg a tüzet is átugrották. Így megtisztulva már elindulhattak a templomba.

Nagyobb ünnepeken tiszta fehérbe öltöztek, fejüket olajággal övezték, kezükben vitték az áldozati ajándékot. Az istenszobor elé érve tógájukat a fejükre húzták, mert azt tartották, hogy minden oda nem illő szó meghallása az áldozat sikertelenségét okozhatja. Ezután letették ajándékukat az oltárra, s megkezdték az imát. Jobb kezüket a szobor felé nyújtva csókot intettek, majd balról jobbra elindulva megkerülték azt, jelezvén, hogy tisztelettel közelednek az istenhez, bárhol legyen is. (Az égi isteneknek mondott ima közben végig felemelt kézzel, az alvilágiakhoz lefele nyújtott kézzel fohászkodtak.)

Az ima egy általános invocatio-val (fohászkodással) indult, melyben először Ianust, Iuppitert és Vestát szólították meg. Utána következett az az isten, akihez éppen könyörögni akartak, vagy akinek megköszönték jótettét. Az ima végén azonban valamennyi istent megnevezték, nehogy akár egynek a megbántása elfordítsa tőlük a többi jóindulatát is.
Fontosnak tartották, hogy ima után mi ötlik először a fohászkodó szemébe. Suetonius írja Vespasianusról, hogy közvetlenül hatalomra kerülése előtt, amikor imája végeztével a templomból kijött, felszabadított rabszolgáját, Basilidest vélte szembejönni; ezt jó előjelnek fogta fel, mert a név – „király”-t jelent – mintegy megjósolta közeli császárrá választását.


Forrás:
Regős Géza: Az antik Róma Napjai
Tankönyvkiadó - Budapest