De kicsodák és milyenek ezek az istenek, akiknek akaratát oly aggályosán kell teljesíteni? Az isten fogalmára a latin nyelvnek két szava is van. Az egyik, a deus szó, több más indoeurópai nyelv megfelelő szavával azonos tőből ered (daiva, dév, daimón, theosz stb.). De van egy sajátos latin szó is ugyanerre a fogalomra: numen, aminek szó szerinti fordítása: bólintás, ráintés, mozdulat, a beleegyezés jele.
A numen arra az emberen kívüli személytelen akaratra, tehát egyben hatalomra is utal, amelyik közvetlenül avatkozik bele a földi dolgokba, mozgatja, helyesli vagy helyteleníti az ember minden egyes tettét. Az általunk még megismerhető legősibb itáliai és egyben latin, római elképzelések szerint végtelenül sok emberfeletti hatalom, numen van, amelyek tevékenységükkel elő tudják mozdítani az emberi munka sikerét. Ezek még nem egyének, nem személyes, hanem teljesen személytelen isteni hatalmak olyannyira, hogy nevük gyakran semlegesnemű, vagy az elvont főnevek képzésének felel meg. Ezen a fokon a személytelen hatalom képzete még nem sűrűsödött konkrét, személyes istenfogalommá. Ezért nem is annyira egyes numenekről, hanem kisebb-nagyobb csoportjaikról lehet inkább beszélni. Ezek közé tartoznak a Lares, a patriarchális nagycsalád tagjainak és vagyontárgyainak védelmezői, a Penates, a lakóház és a település védői, a Geniusok, akik egy-egy nemzetség és nagycsalád, ill. a férfi családfő gyarapodását, fennmaradását biztosítják.

A halottak áldó szellemei a Manes, de vannak ártó démonok is, ilyenek a Larvae, a görög Kérek megfelelői, a kísértetek és lidércek, amelyek ellen különböző mágikus szertartásokkal kellett védekezni.
Mindezeknek a numeneknek, emberfeletti hatalmaknak sajátsága az, hogy vagy elősegítik, vagy akadályozzák az emberi munkát. Szerencsére, könnyen lehet rájuk hatni ajándékokkal és áldozatokkal, valamint mágikus formulákkal. Ezek a mágikus szertartások a történeti időkben is igen nagy szerepet töltöttek be a római vallásos gyakorlatban. Ovidius például a császárkor kezdetén így írja le egy vénasszony áldozatát, melyet a Feralia halotti ünnepen mutatott be:


.. .Három szem tömjént tesz alá a küszöbnek a három
ujjával, hol egér surran a titkos utón,
Majd szürkés ólomfigurákra varázsfonalat köt, s hét feketés
babot is forgat az ajkai közt.
Átveri vastűvel, megvarrja, bevonja szurokkal s megszárítja
tüzén egy kicsi márna fejét.
Bort is csordít rá, s végül, ami megmarad abból,
társai, s még inkább ő maga issza meg azt
»Ellenség nyelvét s a gonosz száját bekötöttük«
mondja menőben a vén, s részegen útnak ered

(Ovidius: Fasti II. 571 skk. Gaál László fordítása)


Minden munkafolyamatnak, minden emberi tevékenységnek megvolt a maga külön védőistene, akinek neve kezdeti fokon még azonos magának a munkának a nevével. A mezőgazdasági munkákat az év tizenkét hónapjának megfelelően tizenkét isten oltalmazta kezdve a rögök fellazításával, egészen a termények betakarításáig. Még a trágyahordás sikeréhez is szükséges a megfelelő numen segítsége: a Sterculius, a „trágyadémon".
Roppantul józan, földön járó vallásos képzetek ezek és megfeleltek az itáliai pásztorkodó, földművelő lakosság tényleges életkörülményeinek. Itt sokkal közvetlenebbül érezték a munka és a munka eredménye közötti kapcsolatot, mint a Keleten, ahol a nagy folyamok áradása, a kiszámíthatatlan árvizek erőteljesebben sugallták az emberi munkának a kiszámíthatatlan, rejtélyes, természetfeletti erőktől váló függését. A legrégibb itáliai istenek (igazában csak „emberfeletti hatalmak") feladatköre arra szorítkozik, hogy a konkrét munka egyes fázisaiban segítsék sikerre az emberi erőfeszítést megadják azt az „irracionális többletet", amely hitük szerint minden munka sikerének feltétele.

A mezőgazdasági munka és pásztorkodás védőistenei mellett a nemzetségeknek és nagyobb csoportjainak, szövetségeinek is megvoltak a maguk védelmezői. A nemzetségi istenek totemisztikus eredetűek. A totemisztikus hiedelmek maradványai, egykori totemállatokra való halvány visszaemlékezés érezhető mind a szertartásokban, mind pedig egyes mondákban is. Róma egyik alapító nemzetségének is a farkas volt a totemállata: ide nyúlik vissza a város legendás alapítóját szoptató anyafarkasról szóló monda s az egyik legősibb római papi testület (lupercusok, farkaspapok), ill. ünnepük, a Lupercalia neve.