A numenek rengetegéből először a matriarchátus fokán a földistennők, termékenység istennők váltak ki. Terra Mater: a földanya, Tellus: a termőföld és egyben annak istennője, Ceres a gabonaistennő, eredetileg a gabonát behordani (latinul: gerere) segítő erő. Voltak olyan női istenek, akiknek kultuszában kizárólag nők vehettek részt: a legfontosabb ezek közül a házi tűzhelyet oltalmazó Vesta, akinek papnői a Vesta-szüzek. Csak nők vehettek részt a Jó Istennő (Bona Dea) misztérium jellegű szertartásain.
Majd megjelentek egyes, mindinkább személyes vonásokkal felruházott férfiistenek is: lanus a mozgás, a kezdet, a kapuk kétarcú istene, Saturnus, a termékenységet, bőséget nyújtó isten. Az osztálytagozódás és az állami szervezet kialakulásával erőteljesebbekké váltak a rangkülönbségek az egyes isteni lények között.
A római államiság kialakulásakor a hagyomány szerint elsősorban a városalapító Romulus és a kultuszt szervező Numa Pompilius király tevékenységének következtében már élesen különváltak a személytelen numenektől a kultuszban, áldozatokban részesülő és a naptárban saját ünneppel, az áldozatokat végző pappal (flamennel) is rendelkező személyes istenek, deusok. A személytelen erőket e személyes „nagy istenek" szolgáinak minősítették, kultuszban nem részesítették, és legfeljebb az ősi mágikus ráolvasások során hívták őket is segítségül.

A leginkább tisztelt személyes istenek és istennők az egész közösség képviselőinek és oltalmazóinak rangjára emelkedtek. így alakult ki a római állam legkezdetibb szakaszán az ősi legfőbb istenhármasság: Jupiter, Mars és Quirinus képzete. Ennek a három istennek papjai, a patrícius flamenek, a legtekintélyesebb, legősibb papi testületet alkotják. A kialakuló római állam három főistene közül Jupiter mint tudjuk nevének tanúsága szerint is az ősi indoeurópai isten nevének római formája.
Zeuszhoz s az indiai Diauszhoz hasonlóan ő is ragyogó és villámszóró, mennydörgő isten, aki az állam kialakulásával az új szervezet legfőbb védelmének feladatát is elnyerte: mint Jupiter Stator ő állítja meg a netán futásnak eredő római sereget; mint Feretrius ő nyújt bőséges hadizsákmányt; mint Terminus őrködik a határok sértetlenségén, de átfogó hatalmának legszebb jelzőjeként az Optimus Maximus (a legjobb és legnagyobb) megtisztelő nevet viselte.

Az ősi istenhármasság második tagja, Mars szintén Itália-szerte tisztelt isten. Eredetileg a növényzet gyarapodását elősegítő férfierejével a termékenységet általában (minden vonatkozásban) biztosító isten a férfierő megszemélyesítője, a közösség oltalmazója a külső veszélyek ellen, és mint ilyen, az államszervezet kialakulása óta a férfiak „legdicsőbb" foglalkozásának, a harcnak istenévé lett.
A legtisztázatlanabb a harmadik főisten, Quirinus eredete. Eredetileg talán a Róma területén letelepült szabin nemzetségek istene volt (nevét viseli a Quirinalis domb), az egységes római állam kialakulásakor azonban már ő az egész közösség természetfeletti reprezentánsa és jelképe, a római polgárok, a quirites kollektív megszemélyesítője, és leginkább termelőmunkájuk végzésekor segíti őket.
Ezt az ősi római istenhármasságot főként G. Dumézil kutatásainak nyomán egyes vallástörténészek egybevetik a védikus indiai pantheon három főistenével (Indhra, Mithra és Varuna), és úgy vélik, hogy a munkamegosztás kezdetleges szintjén álló társadalmakban kialakuló három funkció nyer bennük isteni védelmet. Jupiter ezek szerint a királyi-papi irányító, vezető funkciót, Mars a harcos és védelmi funkciót, Quirinus pedig a termelés társadalmi funkcióját oltalmazza.

Az i. e. VIII—VII. század folyamán kialakult a római vallás szervezetének és szertartásainak rendje. Az ebben az időszakban rögzített ünnepi naptár megszabta az egyes istenek évenkénti ünnepnapjait a mezőgazdasági munkák isteni védelmezésével összhangban. Kialakultak a legkorábbi papi testületek is: tagjaik azonban nem „szent" és hivatásos személyek, hanem a közösségnek azok a megbízottai, akik egy-egy alkalomra vagy időszakra, esetleg élethossziglan is, az istenvilággal való kapcsolattartás feladatát kapják. A 15 fiamén (az áldozati tűz ébrentartói) közül a három legelőkelőbb a három főisten kultuszát végezte, 12 plebejus fiamén pedig kevésbé jelentős istenek tiszteletéről gondoskodott. Más testületek további vallási feladatokat végeztek.

A kultusz tárgyául szolgáló istenek egy-egy tágabb körű tevékenység felett őrködnek; mivel pedig csak ehhez a feladatkörhöz tapadnak, egymással nincsenek rokonságban, nincs „történetük", nincsenek színes mítoszaik sem. Létük az emberekkel, a társadalommal, a római közösséggel való törődésük tényeire korlátozódik. Nem kozmikus hatalmak miként az indiai, a mezopotámiai, a görög, az egyiptomi istenek hanem az emberi sorsok irányítói.
Ezeknek az isteneknek tevékenysége tehát a rómaiak hite szerint s itt ismét rátapinthatunk a római vallás gyakorlatiasságra törő jellegére nem a legtávolibb múltban, hanem a még érezhető valóságban, a történelemben zajlik le. Ami mítoszaikból fennmaradt, az mind közvetlenül Róma legendás történetéhez kapcsolódik. A legenda szerint Mars volt a városalapító Romulus apja, s amikor a városalapító az égbe szállt, Quirinusszal vált azonossá. Az istenek hatása nem kozmikus távolságokban, hanem a történet konkrét eseményeiben észlelhető.