Minden vallás hiedelemrendszere ezt már több ízben megfigyelhettük ugyanazokon az alapképzeteken épül fel, hiszen végső soron ugyanazok a természeti és társadalmi erők tükröződnek a legkülönbözőbb népek tudatában. És mégis mindegyik alaphangulata, érzelmi telítettsége, légköre, az életben elfoglalt helye és híveinek gondolkodására gyakorolt hatása más és más. Ez különösen észrevehető akkor, ha két, egymással látszólag oly közeli rokonságban levő vallást veszünk egymás után szemügyre, mint a görögök és a rómaiak vallása.

Induljunk ki Horatiusnak, a nagy latin költőnek két ismert sorából:

Tudd, hogy kisebb vagy, mint a nagy istenek,
s nagy léssz a dolgok kezdete, vége ez.
(Lator László fordítása)

Ezek a szavak rendkívül jellemzők a sajátos római vallásos felfogásra. Az ember kevesebb, mint az isten ez persze szokványos vallásos képzet, megvan a homéroszi vallásosságban is. A görög vallási tanítás szerint is az emberi lét korlátairól való megfeledkezés, a hübrisz romlásba dönt egyéneket és népeket ámde a hübrisztől való tartózkodás önmagában még nem mentesít a szeszélyes és irigy istenek hatalmától. Horatius s az általa tolmácsolt római felfogás szerint azonban az istenek nagyságának elismerése s az ennek megfelelő magatartás önmagában biztosítja a római állam és az egyes római emberek sikerét, boldogulását.
Az isteni hatalomnak ezt a felismerését nem kíséri különös érzelmi tartalom: az istenek nem kívánják az embertől „egész szívét, egész lelkét és minden képességét" mint az ótestamentumi Jahve a saját kiválasztott népétől. A római istenek éppen csak annyit kívánnak meg, hogy az ember tartsa őket tiszteletben, és megfelelő pontossággal, lelkiismeretességgel hajtsa végre ebből eredő szertartásbeli kötelességeit.

Horatius imént idézett költeményében is csak annyit kíván a római néptől, hogy az istenek omladozó templomait állítsák helyre. Az emberek egyének és államok egyetlen vallási kötelessége, éppen az istenek e nagyobb hatalmának és ebből eredő útmutatásaiknak felismerése s az ennek megfelelő magatartás. Ezt a fogalmat fejezi ki a „vallás" latin neve: religio. A szó értelmezése már az ókorban többféle volt. Egyes gondolkodók a „megkötöttség" fogalmából vezették le (religare), és a vallás lényegét az istenekkel szemben fennálló kötelmekben, megkötöttségekben látták, mások a „törődés"-t, szeretetteljes és egyben aggályos foglalkozást jelentő igéből (religere) származtatták a szó eredetét s ezzel a vallás lényegét is.
A mai nyelvészeti kutatás ezt az utóbbi értelmezést ismerte el helyesnek. Az embernek tehát állandó figyelemmel, aggályos pontossággal kell gondot fordítania az istenek mindenkori parancsainak, útmutatásainak követésére. Ennek fejében viszont az istenek itt a földön adnak kézzelfogható sikert egyéneknek, népeknek, államoknak egyaránt. E nézetek mögött könnyen kitapinthatjuk a rómaiakra jellemző vallásos elképzelések meglepő konkrétságát.

Az istenek és emberek között mintegy szabályozott jogi és üzleti viszony áll fenn: az ember figyelmesen törődik az istenek akaratával, az istenek ennek fejében teljesítik óhajait, amiért az ember ismét viszontszolgáltatásra van kötelezve. Jellegzetesen fejezi ki ezt a felfogást a rómaiaknál szokásos fogadalmi feliratok hagyományos zárómondata: „Fogadalmát szívesen teljesítette, mert (az isten) megérdemelte" ha ugyanis az isten nem teljesítette volna azt a kérését, amellyel kapcsolatban a fogadalom elhangzott, nem szolgált volna rá a fogadalom teljesítésére.