Amiként megkülönböztették az istenek tulajdonát képviselő „szent” helyeket – mindazt, ami a farrumhoz, tartozik – a fanum-előtti, azaz: pro-fán területektől, hasonló különbséget tettek a vallási és világi funkciók tekintetében is. A kultuszt és minden vallási jellegű cselekményt a közösség, illetve az állam nevében csak erre a célra kiválasztott személyek végezhetnek: a papság tagjai.

A pap – összefoglalóan latinul: sacerdos – funkciójában „szent” jellegű, személyében azonban nem különbözik a világi funkciókat ellátó egyénektől. A római monarchia idején a király volt egyben a hivatalos kultusz és a különféle papi testületek és csoportok vezetője is. Ezt a helyzetet a köztársaság megváltoztatta, és a kultusz vezetését a magistratusoktól független papi személyek és testületek kezébe adta. Ezeknek eredete részben igen korai időszakra nyúlik vissza; tagjaik eredetileg vagy a király szakrális funkcióinak segítőtársai voltak, vagy pedig a közösségnek a királytól független képviselői.