A római felfogás élesen megkülönböztette azt, ami „isteni” attól, ami emberi: térben, időben, emberi viszonylatban egyaránt. Amikor az egyén vagy a közösség az istenvilággal érintkezni akar, ezt olyan helyen kell megtennie, amely – állandóan vagy arra az időre szólóan – az isten tulajdona, és olyan időben, amelyet teljesen az istennek szentelt,
„Az isten helye” vagy az, amelyet ő maga választott ki önmaga számára, vagy az emberek (egyének, a közösség vagy az állam) szenteltek neki. Egy-egy ligetről, erdőkoszorúzta forrásról, kiemelkedő hegyoromról maga az ember érezheti: itt isten lakozik, numen inest; a villámsújtott helyet szemlátomást Iuppiter választotta ki a saját tulajdonául: ezt körül kell keríteni, kővel körülrakni (ez a puteal) és minden időkre kivonni az emberi használatból.

Az emberek maguk is ajánlhatnak fel egy-egy isten részére valamely földdarabot. Az „isteni” tulajdont jelzi az oltár (lat. ara) felállítása; egy kezdeti időszakban ezek a szabadtéri oltárok voltak a vallási kultusz kizárólagos színhelyei.
A legrégibb római oltárok közé tartozott Herculesnek a római marhapiacon, a Forum Boariumon épített „legnagyobb oltára”, az ara maxima. Minden olyan hely, amelyet az isten vagy istenek számára „hasítottak ki” – templum; ez időleges hatállyal is történhetett. Amikor az augur hozzáfogott a madárszemléhez, ennek céljára előbb szentnek nyilvánította a szemle színhelyét; ez esetben a kijelölt térség a szemle után elvesztette „szent” – azaz: az istenek számára fenntartott jellegét.