„Őseink isteni sugallatra számos bölcs intézkedést hoztak – mondja Cicero –, de legkitűnőbbnek az az alapelvük bizonyult, hogy ugyanazok a személyek irányítsák a halhatatlan isteneknek járó vallási tiszteletet és köztársaságunk állami ügyeit. Így a legtekintélyesebb és legkiválóbb polgárok az állam ügyeinek helyes irányításával egyúttal a vallás – a vallási előírások bölcs értelmezésével pedig az állam fennmaradását is szolgálták” (vö. De domo sua 1,1).
Ezek a szavak nemcsak azt érzékeltetik, hogy a római gondolkodásban – vagy pontosabban kifejezve: a római uralkodó osztály ideológiája szerint – az állam és vallás érdeke szorosan egybefonódott, hanem kifejezésre juttatják a megkülönböztetés és egységbefoglalás sajátosan római dialektikáját is.

Cicero szavai ugyanis magukba foglalják azt a meggyőződést, hogy religio” – azaz: minden, ami az istenekkel kapcsolatos, és respublica” – azaz: minden, ami az államügyekre mint „világi” tevékenységre vonatkozik, az életnek két, egymástól elkülönített szféráját tételezi fel. Más a vallás és más dolog az állam, más az „istenes” és más az „emberekre vonatkozó” tevékenység.
A létnek ez a két, egymástól fogalmilag megkülönböztetett szférája azonban kölcsönhatásban is van egymással – egymással összefügg, egymással összhangban kell hogy legyen; és ezt az összhangot teremti meg az a személyi egység, amelyet Cicero – a senatori rend ideológiáját mérvadó módon értelmezve – oly döntő tényezőnek tekint; ugyanaz az arisztokrácia irányítja a római létnek minden területét: azt is, ami isteni, és azt is, ami profán jellegű. Az isteni, szent, vallási és az emberi, profán, evilági szféra fogalmi kettéválasztása és gyakorlati egybekapcsolása jellemzi a római állam és a római vallás egymással való kapcsolatát.