Az „istenek kiszólításának” ősi rítusáról a legrészletesebb felvilágosítást az i. sz. V. században élt Macrobius adja. Közléseinek szó szerinti hitelessége erősen vitatott, annál inkább, mert az általa idézett szerzők és művek egy része más forrásból nem ismeretes; könnyen lehet tehát, hogy ezekben az esetekben fiktív nevekről van szó. Macrobius a római vallást ismertető munkájában gyakran (így ebben a szemelvényében is) Vergilius egy-egy szöveghelyének értelmezéséhez fűzi hozzá saját mondanivalóját.

„Isteneink, akik országunk eddig segítették, Szenthelyet, oltárt elhagytak mindent; ti veszendő Várost védtek..”

(Vergilius: Aeneis, 2, 351 skk.)


Ezek a szavak a rómaiak legősibb szokását és leginkább titkolt szent szertartását idézik fel. Tudjuk ugyanis, hogy minden város valamely isten oltalma alatt áll, s a rómaiaknak titkolt, sokak előtt ismeretlen szokása volt, ha egy ellenséges várost ostromolni kezdtek, és bíztak benne, hogy már-már elfoglalják, egy bizonyos varázsigével „szólították ki” annak védelmező isteneit; ennek oka részben az, hogy úgy hitték, másként nem képesek a várost elfoglalni, de még ha ez lehetséges lett volna is, bűnnek tekintették volna istenek foglyul ejtését. Ezért maguk a rómaiak sem akarták bárkinek is elárulni annak az istennek nevét, akinek oltalma alatt Róma városa áll, és városuk latin nevét is titokban tartották.
Ami az isten nevét illeti, az a régi szerzők egyikének-másikának műveiben mégiscsak olvasható – jóllehet e tekintetben nincs közöttük egyetértés; így tehát a régi dolgok kutatói is megismerhetik az erre vonatkozó véleményeket. Némelyek Iuppitert tartják [Róma titkolt védőistenének], mások Lunát, akadnak, akik Angeronára gondolnak – aki szája elé tartott ujjával csendre int –, ismét mások pedig (és ezek véleménye számomra leginkább mérvadó) Ops Consiviát tartják ennek az istennek.

A városnak valódi, titkolt neve azonban a legtudósabbak számára is titok; maguk a rómaiak vigyáztak arra, nehogy velük is megtörténjék az, amit ők maguk gyakran tettek az ellenséges városokkal, hogy tudniillik az ellenség „szólítsa ki” isteneiket, ha a védelmező isten neve közismertté válik.
Arra is vigyázniuk kell, hogy ne keltsen zavart egy olyan félreértés, amelynek már többen áldozatául estek, hogy ti. úgy vélik, egy és ugyanazon varázsigével lehet valamely város isteneit kiszólítani és a várost magát elátkozni. Én ugyanis Sammonicus Serenus Titkok könyve [Res reconditae] című munkájában megtaláltam mindkét varázsigét; ezekről ő azt állítja, hogy egy bizonyos Furiusnak igen régi könyvéből idézi őket. Az a varázsige tehát, amellyel ostrom idején valamely város isteneit ki lehet szólítani, a következő:

„Akár isten vagy Te, akár istennő, aki Karthago népét és városát oltalmad alatt tartod, Téged kérlek, te nagy isten, ki véded ezt a várost és népét: könyörgök hozzád és isteni társaidhoz: hagyjátok el Karthago népét és városát, hagyjátok magukra szent helyeit, templomait és városukat, és távozzatok el belőle! Népébe és államába ojtsatok félelmet, rettegést, feledést; hozzánk hivatván, jöjjetek Rómába énhozzám és az én népemhez; a mi szent helyeink, templomaink és egész városunk legyen kedvesebb és szeretettebb számotokra; úgy álljatok az én római népemnek és az én katonáimnak élére, hogy azt lássuk és észrevegyük. Ha így tesztek, fogadom: templomokat és ünnepi játékokat alapítok.”

...Ha már az isteneket kiszólították, akkor magát a várost és seregét ily módon kell elátkozni; ezeket az átokigéket azonban csak dictatoroknak és imperatoroknak szabad elmondaniuk:
„Ó Dispater, Veiovis és ti halotti istenek [Manes] – vagy ahogyan nevezni kell benneteket – ti mindannyian töltsétek el Karthago városát és seregét – azt, amelyre e szavaim mondása közben gondolok – a menekülés vágyával, rettegéssel és ijedelemmel; akik a mi légióink és seregünk ellen pajzsot, fegyvert emelnek – azt a sereget, azt az ellenséget, azokat az embereket, városukat és földjeiket, e helységek, vidékek, földek és városok lakóit távolítsátok el, a napvilágtól fosszátok meg őket; az ellenséges városokat és földeket – amelyekre e szavaim közben gondolok – : mindezeket és minden lakójukat, minden korú bármely személyt: tekintsétek átkozottnak és néktek feláldozottnak – úgy és oly módon, ahogyan ellenséget csak el lehet átkozni. ...Ha úgy cselekszetek, ahogyan ezt elgondolom, érzem és értelmezem, akkor ezen fogadalom, bárki és bárhol mondta is ki, legyen érvényes e három fekete bárány feláldozása által. Téged szólítalak, Földanya [Tellus], és téged, Iuppiter!” Miközben ezt a szót mondja: Tellus, érintse meg kezével a földet; amikor Iuppiter nevét ejti, emelje kezét ég felé; amikor a „fogadalom” szót mondja, érintse kezével a mellét.

Tudomásom szerint a régi időkben az alábbi városokat átkozták el ilyen módon: Itália területén... Fregellaet, Gabiit, Veiit, Fidenaet; Itálián kívül Karthagót és Korinthost, továbbá a gall, hispán, afrikai, mór és egyéb ellenséges népek seregeit és városait – ezeket a régi évkönyvek meg is nevezik.


(Macrobius: Saturnalia 3, 9)