Az állam a maga papjain keresztül csak saját isteneiknek támogatását akarhatta elnyerni. Ámde Róma határain kívül idegen népek éltek, idegen istenekkel – és jóhiszeműen nem lehetett tagadni ezek létének realitását sem; ugyanolyan „valóságos” istenek voltak – ha idegenek is –, mint Róma saját istenei. Segítségükről sem volt ajánlatos lemondani; még kevésbé magukra haragítani őket.
Róma uralkodó körei tehát nagyvonalú megértést tanúsítottak az idegen istenek irányában. A hagyomány úgy tudja, hogy Róma már történetének legkorábbi időszakában rendszeresen menesztett küldöttségeket a delphoi görög jósdába. Befogadták – még történetük hajnalán – a szomszédos Latium, az etruszkok és távolabbi görögök isteneit is; részben úgy, hogy saját isteneikkel azonosították ezeket, részben eredeti mivoltukban, saját idegen hangzású nevükön. Szükség esetén akár erőszakkal is betelepítették az ellenség isteneit: hiszen Róma – eltérően pl. Asszíria királyaitól – elvileg nem istenek, hanem csak emberek ellen harcolt.

A Hannibal elleni döntő támadás előestéjén, a Sibylla-könyvek utasítására Kisázsiából, Pessinusból telepítették át a barbár Kybelé, a „nagy anyaistennő”, Magna Mater kultuszát Rómába (i. e. 205). Szentélyt is építettek számára – de óvatosan csak a város szent határán (a pomeriumon) kívül, a Palatinus domb külső lejtőjén; a szentély papságát is saját hazájából telepítették Rómába, és római polgárnak megtiltották a barbár kultuszban való részvételt; ilyen félszeg módon jelent meg az első igazi „keleti” istennő, Magna Mater Rómában.
Más kultuszokkal szemben szigorúbban jártak el. Amikor egy római matróna görög származású rabszolgái meghonosították Dionysos misztériumait – a Bacchanaliá-ákat – Itáliában, a senatus kemény rendelettel tiltotta meg a titkos szertartásokat; s amikor néhány évtizeddel később a zsidók egy csoportja kezdett vallási propagandát – a praetor őket is kiűzte Rómából. Viszont nem akadályozták azt, hogy akár Rómába költözött egyiptomiak, kisázsiaiak, zsidók vagy szírek a saját isteneiknek a saját rítusaik szerint hódoljanak – feltéve, hogy annak a római polgárok között nem óhajtanak híveket szerezni.

A hódításokkal párhuzamosan a köztársaság utolsó évszázada óta azonban Itáliában és Rómában egyre nagyobb számban jelentek meg a különféle keleti vallások hívei: zsidók, akik több zsinagógát is tartottak fenn, egyiptomi Sarapis és Isis-misztériumok hívei, és Kybelé – Attis beavatottjainak egyre újabb csoportjai. Ezeknek helyzete az eltűrtség és tilalom mezsgyéjén mindig bizonytalan volt.
Az ismétlődő – bár korántsem következetes – tilalmak, száműzetések és templomok lerombolásai ellenére azonban ezek a kultuszok lassanként a római lakosság körében is hívekre leltek. Feltartóztathatatlan terjedésük mintegy előjátéka volt a kereszténység jóval később végbement térhódításának.