Míg a személyi összetétel szempontjából egybeesett a „papi” és a „világi” arisztokrácia – a jelleg és hatáskör dolgában élesen megkülönböztették a sacrum és profanum világát. A papság tagjai – ebben a minőségükben – nem voltak magistratusok, és nem volt ilyen jellegű jogkörük sem; a félreértések elkerülése végett történt a pontifex maximus választása egy hiányos összetételű népgyűlésen (melyen a 35 tribusból csak 17 vett részt) – nehogy a nép többségének választott tisztviselőjeként túlzott jogokat követelhessen magának.
A papság tagjai nem adhattak ki rendeletet, nem hívhattak össze népgyűlést, nem szólhattak bele kezdeményezően az államügyekbe. Méltóságuk élethossziglani jellege is megkülönböztette őket a magistratusoktól. A vallás és az istenek nevében csak akkor és olyan keretek között nyilatkozhattak, amikor ezt az illetékes politikai tényezők igényelték.

A madárjósok csupán az auspicium jogával felruházott, magas rangú magistratus felszólítására „szemlélhették az eget”. A Tizenötös bizottság az őrzésére bízott Sibylla-könyveket csak akkor vehette elő, ha a senatustól erre kifejezett utasítást kapott, és csupán a senatus által hivatalosan tudomásul vett „csodajelekkel” kapcsolatban tehetett javaslatot. A római köztársaság arisztokráciája mindvégig sikerrel akadályozta meg, hogy a vallás nevében a saját politikai tevékenységébe érdekein és szándékain túlmenően beleszóljanak.
A papságnak feladatává nem azt tette – és el sem tűrte volna –, hogy az a saját kezdeményezésére tolmácsolja az istenek akaratát. A papságnak csupán két – nagyon konkrétan értelmezett – feladata volt: egyrészt minden olyan esetben, amikor kérdezték, közölni az istenek szándékát, helyeslését vagy nem-tetszését; másrészt gondoskodni arról, hogy a már hozott határozatokat az istenek is támogassák.