logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Hellenisztikus hatások a római vallásban

A hellenizmus korára jellemző vallásos képzetek behatolása Rómába az i. e. 200 körüli években kezdődött éspedig jellemző módon két irányból és kétféleképpen. Az első, már hellenizált formában megismert keleti istennő, akinek kultuszát Rómában hivatalosan bevezették, a kisázsiai Kübelé, latin nevén Magna Mater, a Nagy Istenanya. A Hannibál elleni döntő támadást megelőző évben (i. e. 205) ennek a jellegzetes keleti istennőnek megnyerésével akarta a szenátus elnyerni a legkülönbözőbb istenek sokoldalú támogatását. E célból megszerezték az istennő szent kövét, papjait betelepítették Rómába de vigyáztak arra, hogy az idegen eredetű kultusz megtartsa idegen jellegét: rómaiak nem lehettek a Magna Mater papjai, és nem vehettek részt misztériumaiban.

Egészen másképpen ment végbe Dionüszosz beköltözése Itáliába. Egy római matróna volt az, aki rabszolganőjének tanácsára misztérium jellegű titkos kultuszt szervezett az isten tiszteletére ezt azonban a szenátus azonnal a legerélyesebben betiltotta, mert a magánkezdeményezésre, hivatalos engedély nélkül létrejött misztérium jellegű gyülekezetek tevékenységét mint a tömegek fellázítására alkalmas mozgalmat veszélyesnek tartotta.
Ez a kétféle fogadtatás jelképes is. Az uralkodó osztály érdekeinek megfelelő új vallási elemeket, hiedelmeket sőt intézményeket is szívesen fogadta be a szenátusi arisztokrácia, de üldözte a fennálló rendet veszélyeztető és akár csak illuzórikusán tagadó irányzatokat. A befogadott istenek közé került a szerencse római istenasszonya: Fortuna. Fortuna ősi latin istennő volt, mindennemű szerencsének, sikernek adományozója. Jelentősége azonban csak az i. e. I. században vált kiemelkedővé.

A polgárháborúk idején, amikor egy-egy szerencsés vagy kiemelkedő személy páratlan hatalomra juthatott, terjedt el a görög Tükhével azonosított Fortuna tisztelete, akinek szerencsét adó tevékenységét egy-egy, az istennő kegyét élvező személyhez kapcsolták. Mindinkább gyökeret vert Rómában is az a képzet, hogy a diadalmas hadvezérek, Marius, Sulla és utódaik sikereiket az istenek különös kedvezésének köszönhetik, mert valami oknál fogva rendkívül közel állnak hozzájuk. Mariustígy mondták isteni végzet jelölte ki leendő hatalmára: már gyermekkorában hét sasfiókát talált egy fészekben, s ekkor jósolták meg hétszeri consulságát.
Sulla azt terjesztette, hogy Venus és Fortuna istennők kegyeltje; ennek bizonyságául felvette a Félix (boldog, szerencsés) melléknevet, mintegy annak jeléül, hogy szerencséje nem hagyhatja el, mert egyéniségéhez tapad. Caesar is minden viszontagság közepette vakon bízott a saját szerencséjében. Amikor egyszer a viharos Adrián észrevétlenül akart átkelni csónakon, a vonakodó kormányost ezzel biztatta: „Mit tétovázol Caesart viszed és az ő szerencséjét!" Ő már az istenekhez, nevezetesen Venushoz fűződő „családi" kapcsolatait is hangsúlyozza. Hiszen nemzetsége legendás ősének, Aeneasnak, maga Venus istennő volt az édesanyja. Ez a mesterségesen táplált hagyomány jogcímet adott Caesar kibontakozóban levő isteni tiszteletéhez, amelyet ő maga is, úgy látszik, tevékenyen mozdított elő, s a szenátus, anélkül, hogy kimondta volna, isteni jelleget sugalló megtisztelésekkel támasztott alá: szobrát Jupiter templomában helyezték el, felvonulásokon a többi istenszoborral együtt vitték, homlokát a hellenisztikus királyok diadémja ékesítette. Ezzel voltaképpen Rómában is megjelent a hellenisztikus istenkirályság.

Caesar temetését Antonius már úgy rendezte meg, hogy egy hellenisztikus misztériumjáték külsőségeit idézze fel: az ellenségei által megölt, meghaló és nyilván hamarosan feltámadó isten gyászünnepségét. Egy nem sokkal később megjelent üstökösről Caesar hívei valóban azt állították, hogy Caesar szállt benne az istenek közé. Ovidius is ezzel a „csodás" eseménnyel zárja a mitikus átváltozásokról szóló művét.
Az egyeduralkodó személyének istenítése amelynek első nyomait már Caesar idejében megfigyelhettük az Augustus áltál megalapított császárság korában sokféle módon jutott érvényre. Szembetűnően mutatják már ezt az Augustus alakja köré kerekített mesterséges legendák is. Ezek a meghaló-feltámadó istenek és héroszok egyes vonásait vonatkoztatják rá. Születése évében egy jós előre meghirdette, hogy most születik meg az, aki megdönti a köztársaságot: ezért a szenátus az összes, ebben az évben szenátori családból születendő gyermeket meg akarta ölni, és csak szerencsés véletlen hiúsította meg a gonosz tervet; már gyermekkorában rendkívül gyorsan fejlődött, és elkápráztatta környezetét képességeivel; halála után feltámadt, és testi mivoltában szállt a halotti máglyáról az égbe. Ezeket a hellenisztikus új mítoszokat Róma uralkodó osztálya tehát befogadta, magáévá tette, mert megfeleltek saját érdekeinek, és összeegyeztethetők voltak az arisztokrácia régebbi hagyományaival is.

Egészen más fogadtatásuk volt az olyan gondolatoknak, amelyek veszélyeztethették az arisztokratikus rendet. A megváltó istenekről kialakult elképzelések a tömegek közé is benyomultak - és ezek nyilván nem ragaszkodtak ahhoz, hogy csupán az arisztokrácia képviselői, a monarchia megalapítói ragyogjanak a „megváltó istenek" nimbuszában. Az uralkodó renddel szemben álló tömegek a saját hőseiket és vezéreiket is felruházták ugyanezekkel az emberfeletti vonásokkal. Ebből a gondolatkörből merítették vallási igazolásukat az i. e. 140-es években meginduló nagy rabszolgafelkelések. Ezek a mozgalmak éppen a roppant római erőfölény miatt nem nélkülözhették azt a fikciót, hogy vezetőik az istenek különleges oltalma alatt állnak, mozgalmaikat tehát az istenek (éspedig a rabszolgák és elnyomottak iránt jóindulatú istenek) támogatják. E-nélkül minden felkelés eleve reménytelennek tűnt volna.
A felkelések propagandistái, mint forrásainkból tudjuk, jósok, vajákosok, csodadoktorok, jövendőmondók képében járták a rabszolgatartó nagybirtokokat, s a mozgalmak vezetőit emberfeletti emberekként tüntették fel. Eunúsz, az első szicíliai rabszolgafelkelés vezére „csodatevő lángnyelő" volt, és a szíriai istennő (Atargatisz) védencének tüntette fel magát.

A pergamoni rabszolgafelkelés vezetője, Arisztonikosz, úgy tűnik, a napkultusz jegyében egyesítette híveit. A napisten akinek fénye mindenhova behatol -, aki előtt semmilyen bűn nem marad rejtve, különösen alkalmas volt arra, hogy az igazságtalanságok szenvedői benne lássák legfőbb védelmezőjüket. Spartacus kedvese vagy felesége egy hagyomány szerint Dionüszosz papnője volt, és előre megjósolta férje leendő hatalmát. Ilyen fikció nélkül nyilván lehetetlen lett volna rabszolgatömegeket a kilátástalannak tűnő vállalkozás számára megnyerni. De érthető az is, hogy a felkelők a saját sorsukat és reménységüket vélték felismerni a szenvedő, meghaló és feltámadó, végül mindeneken diadalmaskodó istenek mítoszaiban. Ezzel azonban a misztériumvallásosság egy, a korábbinál magasabb fejlődési fokra lépett. A misztériumok által ihletett vallásos hangulat az egyéni megváltás eszközéből a tömegek reális mozgalmainak mozgatóerejévé, ideológiai támaszává lett. Az egyéni megváltás eszményén túl felcsillant az összes elnyomottak közös megváltásának, tágabb értelemben az egész emberiség megváltásának reménye is.

Kik azok a „tömegek", akikről ebben a kapcsolatban beszélhetünk? Nemcsak rabszolgák tartoznak ide, hanem főként a kisárutermelő rétegek, amelyek érzik a római hódítás és katonai terjeszkedés súlyát és nyomorát. Itália parasztjai, akiket a terjeszkedő nagybirtok megfosztott földjüktől, a belőlük kialakult és reménytelen helyzetben élő nagyvárosi proletariátus, a provinciák lakói, de az uralkodó osztály egyes tagjai is.
A polgárháborúkban végső soron mindenki élete bizonytalanná és veszélyeztetetté lett, s a hatalmas birtok urának még nagyobb volt a kockázata arra, hogy egy-egy, a vagyonára törő feljelentő őt is a proskripciós listára teheti. Az időszámításunk kezdetét megelőző évtizedekben valósággal elárasztotta Itáliát, a provinciákat és különösen a görög hagyományokkal rendelkező keleti területeket a vallási jelszavakra hivatkozó propagandairodalom, ősi jóslatok, misztikus számítások alapján jósolják meg Róma hamarosan bekövetkező bűnhődését, a birodalom bukását, Ázsia új felemelkedését, s ezzel az új aranykor beköszöntését. Ennek a hatalmas röpirat-irodalomnak legnagyobb része elveszett (ne feledjük, hogy maga Augustus kb. kétezer gyanús jóslatkönyvet és röpiratot semmisíttetett meg), de a fennmaradt alkotások, így például az Alexandriában terjesztett „Sibylla-jóslatok" képet adnak erről az irodalomról.

Itáliában is izgatottan figyelték a rendkívüli természeti jelenségeket. Mindegyikben egy-egy prodigiumot, előjelet láttak, amely valami újat, „a dolgok teljes változását" hirdeti meg. Elővették a Sibylla-könyveket s a homályos etruszk jóslatokat, és azoknak alapján készítettek misztikus számításokat arról, mikorra várható a végső megváltás.
Ennek a korhangulatnak (nem túlzás ez a kifejezés) legnagyszerűbb irodalmi emléke Vergilius Negyedik Eclogája, amelyet a polgárháborús időszak egy rövid szünetében, i. e. 40-ben írt az isteni gyermek születéséről. A költő úgy érzi, hogy eljött végre a Sibylla által megénekelt végső megváltás ideje:

Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Az egyre rohamosabban züllő világ megérett arra, hogy beköszönjön az új aranykor, s ezt egy most születendő isteni szent gyermek fogja elhozni. A polgárháborúk válsága és szenvedése az eljövendő boldogságot hordja méhében. A gyermek születésével együtt születik meg tehát az új aranykor is, és mire a kisded férfivá serdül, a régi bűnös világ utolsó nyomai is elenyésznek. Megváltozik a természet rendje is, és megszépül, megszelídül benne az emberi élet. Mindezt a megváltó istengyermek hozza el:

Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,
isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek!
Nézd, minden meginog, boltívei rengnek az űrnek,
benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik,
nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Az alexandriai Sibylla-jóslatok egy Róma-ellenes isteni megváltótól remélték az új aranykor kezdetét; Vergiliust aki ugyancsak egy Sibylla-jóslatra hivatkozik éppen ellenkezőleg, az akkori consul gyermekének várható születése ihlette az aranykor reményére. Az egyik jóslat „ellenzéki", a másik „hivatalos" reményeket táplál. De a teljes ellentét mellett is van a kétféle jóslatnak egy jelentős közös vonása. A forradalmi mozgalmak sorra elbuktak, a polgárháborúktól, sokszoros tapasztalat alapján, semmi jót várni nem lehetett és az aranykornak csak puszta reménye maradt meg. A megváltáshit már nem a reális felkelőmozgalmak ideológiája, hanem ellenkezőleg: pótolni hivatott az emberi tevékenységet. Nem emberek hozzák el a boldog Napállamot isteni segítséggel mint még Arisztonikosz hitte -, hanem a csodás isteni gyermek emberi segítség nélkül. Ezzel a hellenisztikus megváltásképzet újabb, immár harmadik fokozatát érte el.
Eleinte illuzórikus egyéni megváltást nyújtott, szabadulást a világtól; később, a felkelő mozgalmakban a harcoló tömegek saját erejükből történő megváltását ígérte. Most az egész emberiség megváltását hirdette de emberek és harc nélkül, egy istengyermek fellépésére várakozva. Ez az a korhangulat, amely érthetővé teszi a kereszténység fellépését és terjedését.

A hellenizmus korára jellemző eszmeáramlatok nem maradtak hatás nélkül a zsidó vallásra sem. Az ótestamentumi vallás fejlődését addig az időpontig kísértük nyomon, amikor az egyetlen Istenné vált Jahve egyedüli hatalmába vetett hit kiszorította a többi isten és más felsőbbrendű hatalom kultuszát; a Mózesnek és a többi prófétának tanításait egybefoglaló gyűjtemény, az Ótestamentum, a vallásos hit egyedüli, mérvadó foglalatává lett, és előírásai az egyedül kötelező szent törvény szintjére emelkedtek.
A perzsa kormányzat támogatását élvező papi uralom az egyistenhit (monoteizmus), az isteni kinyilatkoztatás képzetén alapuló feltétlen törvénytisztelet (legalizmus), az „egyedül igaz" tanítás birtoklásán alapuló kiválasztottsághit és a „pogányoktól" való elzárkózás (szeparatizmus) elveit tette az uralkodó ideológiává.
Megmutatkoztak azonban a szigorú monoteizmus egyes belső ellentmondásai is: mert hogyan magyarázzuk a tökéletes és anyagtalan szellemi Isten és az anyagi, nem éppen tökéletes világ kapcsolatát? A zsidó környezetben is szükségszerűleg merültek fel olyan gondolatok, amelyekhez hasonlókkal az egyiptomi hermetikus iratokban megismerkedtünk. Ahhoz, hogy Istentől távol tartsák az emberszerű anyagi létre utaló vonásokat, közte és a világ között átmeneti, közvetítő lényeket, „hüposztaszisz"-okat kellett feltételezni. Ezek közül a legmagasabb rendű az „Isten igéje": ha a Biblia azt mondja, hogy Isten szólt, „parancsolt" vagy „tiltott" ez nem őrá, hanem csak az általa eszközéül teremtett „igé"-re vonatkozik. Az Isten akaratát jó és rossz szellemek, angyalok és démonok valósítják meg, mozdítják elő, vagy igyekeznek megakadályozni. A démonokra, a rossz megszemélyesítőire pedig szükség van, ha Jahvétól minden kellemetlen asszociációt távol akarunk tartani


Forrás: Hahn István – Istenek és népek