Az egyes emberek tehetetlenségi érzése, természetfeletti segítség utáni vágyakozása a végletekig elvont „egyetlen isten" mellett vagy helyette közvetlenebb segítséget és vigaszt nyújtó hatalmakat keresett. Így született az a képzet, hogy a sikeres „nagy" emberekben is valamilyen emberfeletti, isteni erő lakozik. Nem merőben új gondolat ez: a mítoszok héroszai is emberfelettiek igaz, hogy csak haláluk után emelkedhettek esetleg az istenek közé, mint Héraklész. Közvetlenebb előzményt jelentettek a dionüszoszi vallásos képzetek: Dionüszosz bakkhánsai úgy vélték, hogy az orgiasztikus szertartások révületében maguk is megistenülnek, egy-egy bakkhosszá válnak. Ezeket a halvány előzményeket felerősítette a polisz hanyatlása s az embereknek a társadalomtól való fokozatos elidegenedése. Az új körülmények között elhalványult, sőt felismerhetetlenné vált a tömegek s az őket irányító „nagy" egyéniségek reális kapcsolata.

A perzsa háborúk idején még megtiltották a görög hadak vezetőinek, hogy saját nevüket feliraton örökítsék meg hiszen nem ők maguk, saját személyükben, hanem egész Hellász népe aratta a győzelmet! Ugyanennek a századnak végén, a peloponnészoszi háború győztesének, Lüszandrosznak a tiszteletére azonban már oltárokat emelnek, mint valami istennek, áldozatot mutatnak be, himnuszokat zengenek, és a templomokban elhelyezik szobrait. A példa ragadós, s a polisz politikai-ideológiai öntudata egyre hanyatlik. AIV. század egy (elég jelentéktelen) tengeri csatájának győztes hadvezére már Poszeidón alakjában örökítteti meg magát, kezében a háromágú szigonnyal.
II. Fülöp, Görögország meghódítója, lánya esküvőjén saját szobrát hordoztatja az ünnepi felvonuláson, közvetlenül a tizenkét olümposzi isten szobra mögött, ugyanolyan nagyságban és kivitelben, mint az istenekét. Nemcsak a királyok és hadvezérek filozófusok is emberfelettiekké válhatnak. Platónt tanítványai halála után héroszként tisztelték, és az istenekre jellemző mítoszokat költöttek róla. Még azt is tudni vélték, hogy nem törvényes atyjától, hanem valamely istentől született: az emberfeletti embernek ugyanis „nem illik" természetes úton világra jönnie.

Ebben a légkörben léphetett fel Nagy Sándor az isteni származás és jelleg igényével. A nagy hódító király dicsőséges pályája során különböző mitikus hősökkel azonosította magát, éspedig egyre magasabb rangúakkal. Előbb a „földre visszatért" Akhilleusznak, majd Héraklésznek, később Dionüszosznak mondta magát, és végül magával Zeusszal és az egyiptomi ÁmonRével vélt azonosulni. A bátorítást ehhez az utolsó lépéséhez az ekkor már nagy tekintélyű sivatagi Zeusz Ammóniosz szentély jósló papjaitól nyerte. Ők „ismerték fel" benne Zeusznak, illetve Rének, a vele azonos egyiptomi legfőbb istennek fiát. Hamarosan (i. e. 324, 114. olimpiai játékok alkalmából) hivatalosan is kihirdette: valamennyi görög város köteles törvénybe iktatni az ő isteni voltát, és megszervezni az ehhez szükséges szertartásokat.

Egyes városok, elsősorban Athén és Spárta még vonakodtak az eléggé szokatlan lépéstől, s az „istenkirály" a következő évben már meg is halt. De néhány évvel később már maguk az athéniek kezdeményezték egy újabb, sokkal jelentéktelenebb hódító, Démétriosz Poliorkétész „isteni voltának" elismerését. Lélektanilag is érdekes, mert részben indokolja a képzet kialakulását, a tiszteletére énekelt himnusz, amelynek csak tartalmi kivonatát adjuk:
„Te vagy az egyetlen istenünk: a többi isten vagy távol van, vagy süket, vagy nem törődik velünk; de téged saját szemünkkel látunk nem kőből, ércből, fából vagy, mint a többiek, hanem élő, jelenlevő, valóságos istenünk: szerezz hát nekünk békét, istenünk, királyunk." (A himnuszt Durisz görög történetíró jegyezte fel.) Ebben az esetben a remények meghiúsultak. Az új „istenkirály" vereséget szenvedett, és végül fogolyként halt meg.

A királyok istenítése kezdetben tehát bizonyos fokig ösztönös, „alulról kiinduló" folyamat volt. A már idézett athéni himnusz teszi érthetővé, hogyan kapaszkodtak a létbizonytalanságban szenvedő és a régi polisz-istenekből kiábrándult emberek az „új típusú" konkrét, földön járó, immanens istenekbe, akiktől közvetlen és teljes segítséget: megváltást vártak, annál is inkább, mert azok ezt a küldetést vállalták és ígérték. A magukat istennek tituláló királyok tevékenysége hamar kiábrándította híveiket.

A királyok kultusza (mivel nagyon is esendő, ellenőrizhetően gyarló emberekkel helyettesítette az olümposziakat) mindinkább az állam iránti lojalitás puszta és formális kifejezőeszközévé lett, hivatalos pótlék az egykori polisz-vallásosság helyett. Jelentősége vallástörténeti szempontból mégis igen nagy: segített rombolni a régi istenekben való hitet, az emberek képzeletvilágában csökkentette az embert istentől elválasztó szakadékot. Ami régebben a legszörnyűbb „hübrisz" volt hogy az ember elfeledkezvén létének korlátairól, magát istennek véli -, azt hivatalos tanítássá tette. így előkészítette a talajt az „istenemberek" és másrészt a hellenisztikus uralkodók helyébe lépő római császárok istenítése számára.