A görög eredetű misztériumoknál ekkor már sokkal jelentősebbek a keleti eredetű istenek kultuszai. A legelterjedtebbek az egyiptomi ízisz és Ozirisz, a kisázsiai Attisz és Kübelé s a szíriai Astarte és Adónisz nevéhez fűződő misztériumok. Ezekhez csatlakozott később főként a római császárkorban az iráni eredetű Mithrasz-kultusz.
A misztériumok ősi, ókori keleti hiedelmeket öltöztettek a görög hagyományok köntösébe. Egy későbbi római szerző, Apuleius leírásából jól ismerjük például ízisz és Ozirisz misztériumünnepségeinek, leginkább pedig a beavatási ünnepségnek a leírását. A felavatást mindig vallási oktatás előzte meg, s ezt tisztító fürdő, majd a bűnöktől való feloldozás követte.

Az avatás napján a jelöltet tiszta lenruhába öltöztették (a fehér szín a bűnöktől való feloldozás jelképe), és bevezették a szentélybe. A felavatott így számol be az éjszakai szertartáson átélt látomásairól:
„A halál küszöbéig jutottam el, s amikor elérkeztem Proserpina (az alvilági istennő) palotájának bejáratáig, visszafordultam, majd keresztülhaladva valamennyi elemen, visszatértem a felvilágba. Az éj közepén megpillantottam a Nap tiszta sugarait, szemben álltam az alvilág és felvilág isteneivel, és hódoltam nekik. Reggel, mire a szent rítusokat végrehajtottam, a szentély közepén, az istennő szobra előtt felállított emelvényen a hivők serege elé léphettem. Rajtam a felavatottak díszruhája, az »olümposzi köntös«, jobbomban égő fáklya, fejemen a Nap sugarait jelképező pálmalevél-koszorú. így váltam magam is a Napisten képmásává" (Apuleius: Metamorphoses, 11, 23).

Könnyen felismerjük a mesterségesen előidézett fény és hangjelenségekkel is hatásosabbá tett felavatási szertartás jelképrendszerét. A jelölt régi mivoltában meghal („az alvilág küszöbéig jut el"), majd végigszáguldva a mindenséget jelképező négy elemen, szemtől szembe kerül az istennel, és a napisten képmásaként születik újjá. A gyarló, bűnös ember nincs többé, s a hívek egy újjászületett, az istent magában hordozó embert köszöntenek.
Még erőteljesebben érvényesül a meghaló és feltámadó istennel való azonosulás, megtisztulás és újjászületés szimbolikája a kisázsiai istenek, Kübelé és Attisz misztériumaiban. Itt is jelképes szertartások, varázsmondások, titokzatos szertartások vezették be a hívőt a gyülekezetbe. Az ünnepség csúcspontján hangzik fel a jelenlevőkhöz intézett biztató ige:


Bátran hivők! Megváltást nyert az isten is,
a szenvedésből nékünk is ily üdv fakad!


A jelképes szertartások során eljátszották Attisz vadállati halálának mitikus elbeszélését. Ez a drámai előadás a hely és alkalom és a kísérő körülmények keltette szenvedélyes hangulatban - olyan hatást kelthetett, hogy az állandóan a szentélyben (latin szóval: fanum) tartózkodó Attisz-papok (fanatici) egy-egy ünnepségen szándékosan megsebezték, megcsonkították magukat. Az Attisz-hitnek erre a „legmagasabb" fokára persze csak kevesen és egymást követő, egyre misztikusabb és titkosabb avatási ünnepek sora után jutottak el.
A legmagasabb fokú beavatás: a taurobolium (bikaáldozás) szertartása. Az ebben részesítendőt gödörbe állították (mintegy jelképesen eltemették), fölőtte egy farácson bikát öltek, és annak lecsurgó vérében fürdött meg a felavatás jelöltje. Aki a szertartáson keresztülment, az istent jelképező állat vérével való egyesülésben „örökre újjászületett" (in aeternum renatus), számára ez a nap volt újjászületése napja.

Az Attisz-misztériumoknak a felavatás egyéni ünnepén kívül megvoltak az évenként visszatérő gyülekezeti ünnepei is. Évről évre március 22-28. között ülték meg előbb az isten halálának egzaltált szertartásokkal s a papok öncsonkításával ünnepelt gyászát, majd harmadnapra (március 25.) a vidámság és feltámadás önfeledt örömünnepét Külön helyet foglal el a keleti eredetű megváltó istenek között az iráni Mithrasz. Ez az ősi iráni isten a Zaratustra-vallás fejlődésének kései szakaszában az embereket a jóért való harcukban cselekvően támogató, segítő hatalomként állt tiszteletben. így vált ismeretessé a görög és később a római társadalom körében. Alakja mint napistené, a minden titkot feltáró, mindenüvé behatoló igazságosztó Nap jelképévé lett.
A Mithrasz-hivőket szigorúan tagolt misztériumgyülekezetekbe sorolták; tagjaik hét szimbolikus névvel jelzett csoportot alkottak: holló, rejtőző, katona, oroszlán, perzsa, napfutár, atya. Ezeknek a neveknek jelentőségét csak sejthetjük: a holló pl. Mithrasz küldöncállata, a beavatás legalacsonyabb fokán állók eszerint küldönci és egyéb alacsonyrendű funkciókat tölthettek be. A „rejtőző" név a szertartások titkos jellegére utalhat, amelyeket ugyancsak az alacsonyabb fokon beavatottaknak kellett nagyon is tiszteletben tartaniuk (gondoljunk Dionüszosz ,,hallgatag"-jaira).

Magasabb fokú avatást csak az kaphatott, aki már részt vett az alacsonyabb szintű felavatásban. Az avatást minden esetben aszketikus próbatételek vezették be (késői hagyomány szerint: táplálékmegvonás, korbácsolás és hideg fürdők eltűrése), ezt szent vízben való jelképes tisztítófürdő követte, majd ünnepi étkezés az istennel való jelképes egyesülés lakomája. Ezen „szentelt" (a pap által megáldott) kenyeret és az avatás foka szerint vizet, bort, ill. mézet fogyasztottak.
Mithrasznak, az „ezerszemű és ezerfülű" örökkön éber istennek, aki „termékenységet ad a mezőknek, békét az emberi nemnek, őre a törvényeknek és igaz beszédnek, segítő minden baj idején, és legyőzője a démonoknak", alakja az idők folyamán hozzáidomult a többi meghaló és feltámadó istenhez. A hellenisztikus korban hívei azt is tudni vélték, hogy legnagyobb hőstettének, a bika megölésének végrehajtása után „eltávozott a földi istenek sorából". Kialakult ünnepeinek állandó sora is. A Mithrasz-hivők legfőbb ünnepe az isten születésnapja, amelyet december 25-én ünnepeltek; akkor, amikor a napok hosszabbodása már szabad szemmel is észrevehető.

A különböző istenek köré tömörülő gyülekezetek azonban nem versengtek egymással. Egyikük tisztelete nem zárta ki valamely másik isten elismerését. Aki beavatást nyert Démétér misztériumaiba, afelől részesülhetett még Dionüszosz, Attisz vagy ízisz beavatásában is. Ennek a jelenségnek alapja az; hogy mindezek a kultuszok egy lényegileg egységes vallásos alapérzést lényegileg egyforma módon fejeznek ki. Ez a közös alapvonás: az egyéni megváltás vágya.
A tisztelet tárgyául szolgáló istenek általában azok, akik mítoszuk szerint maguk is végletesen szenvedtek: iszonyú halállal haltak meg. Oziriszt testvére darabolta szét, Attisz öncsonkítás áldozata lett, Adoniszt vadkan öklelte fel, Dionüszoszt ellenségei tépték szét. De ugyanezek az istenek fel is támadtak! vagy legalábbis: haláluk nem volt teljes és végleges. Így szenvedésük és feltámadásuk alkalmassá tette őket arra, hogy a szenvedő egyén sorsának és reménységének jelképeivé váljanak.

A természet, növényzet elmúlását és újraéledését jelképező ősi meghaló, feltámadó természetistenek a hellenisztikus társadalom, körülményei között az emberi szenvedést és a szenvedéstől való szabadulást jelképező megváltó istenekké váltak. A bennük hivő a misztériumban végigéli sorsukat, szenvedésüket; jelképesen meghal régi énjében (miként egykor az ifjak a beavatási szertartásokon), majd bűntől megtisztulva újjászületik. Azonosul velük, istenné vagy megistenült emberré válik, és így részesévé a lényükből áradó megváltásnak, feltámadásnak. Ezt az istennel való azonosulást különböző módon képzelték el: csak ritkán teljes megistenülésnek, hanem rendszerint úgy, hogy a felavatott magába fogadja az istent (táplálék vagy ital formájában), vagy „szent nász"-ra lép vele (ez különösen elterjedt az ízisz-misztériumokban), vagy az isten a hívőjét „fiává fogadja".
Ettől fogva a „megistenült személy"-t a valóság jelenségei közömbösen hagyják. Megszabadult a Sors és a Szerencse uralmától, a lét gondjától-bajától; nem úgy, hogy ezek a bajok megszűnnének számára, hanem úgy, hogy majdani üdvözülése (megistenülése) biztos tudatában érdektelenné válik velük szemben, érintetlenül hagyják. „Csak járja a végzet a maga útját önkényét és dühét immár másokon tölti ki! kiált fel ízisz egy felavatottja. Mert azok felett, akiket istennőnk fogadott szolgálatába, az ellenséges végzetnek nincs többé hatalma."

A rabszolga-rabszolga marad, de „lelkileg" felszabadul, mert nem törődik többé sorsával, sőt különb emberré vált a földi lét rabságában senyvedő gazdájánál. A társadalom törekvéseitől, harcaitól való elszakadás, az egyéni élet szubjektív üdvözülésébe való menekvés tehát a kisárutermelőkre jellemző társadalmi magatartás - szélsőséges formáját fejezik ki ezek a misztériumok; a misztikus vallásosság terén ugyanazt a menekülést az elviselhetetlennek és megváltoztathatatlannak érzett valóság elől, amely a hellenisztikus kor jellegzetes filozófiai rendszereiben, a sztoikus és epikureus irányzat tanításaiban is megszólal.
A misztérium beavatottja nemcsak megváltást nyer, hanem attól elválaszthatatlan megismerést is (gnószisz): a dolgok lényegének, a földi jelenségek természetfölötti hátterének, misztikus szimbolikájának olyan megértését, amely a puszta józan köznapi ész számára úgy mondják elérhetetlen. Ez a „mélyebb megértés" csak a misztériumok titokzatos körülményei között, a böjt és lelki feszültség által előkészített és a szertartások szimbólumai, hang és fényjelenségei, sötétsége és mámora által előidézett, felfokozott lelkiállapotban érhető el. Ennek felkeltésében nagy szerepe volt a papok előkészítő (kondicionáló) nevelésének, de a közönséges csalásnak is (az ilyen ténykedéseket később a keresztény egyházatyák szívesen leplezték le).

Bár minden misztérium a megváltás képzelt élményén felül misztikus megismerést, gnósziszt is nyújt, e titkos dolgok megértésének megvan a pusztán elméleti útja is: a titkos iratokban, kinyilatkoztatásokban, rejtelmes tanításokban való elmélyedés, amely szintén elvezet az isteni sugallat elnyeréséhez. Ezt is főként keleti istenek közvetítik, Egyiptom és Kaldea titkos, mágikus ismereteinek urai. Az egész hellenisztikus, majd a római világban elterjedt a jósirodalom; különböző legendás jövendőmondók nevéhez fűződő vagy a Sibyllák állítólagos jóslásait tartalmazó, vagy egyéb „titkokat feltáró" (apokaliptikus) iratok hirdették ilyen vagy olyan formában a megváltás útját. Egyiptomban a Thot istennel azonosított „háromszorosan nagy Hermész" (Hermész triszmegisztosz) nevében készült a titkos vallási tanítások egy híres gyűjteménye (innen ered a „hermetikusan elzárt" kifejezés egy titokban tartott dologról).
A hellenizmus utolsó századában a Földközi-tengert övező térségben mindenütt lázas várakozással olvasták az áhítozott „titkokat", a jövendő s a megváltás útját feltáró misztikus irodalom alkotásait. Ebből természetesen csak egyes töredékek maradtak fenn, általában a keresztény értelmezésnek megfelelő, átdolgozott formában. Ebben az irodalomban egyiptomi, babiloni, iráni, zsidó, görög orphikus és Platánra visszanyúló filozófiai elemek keveredtek sajátos egységgé.