logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A hermetikus és apokaliptikus irodalom

Ennek az elméleti hermetikus és gnosztikus irodalomnak célja végső soron ugyanaz, mint a misztikus szertartásoké: megértetni a világ tökéletlen voltát, megmagyarázni az embernek e világban elfoglalt helyét, kettős (testből-lélekből, szellemből-anyagból, bűnből-erényből egybegyúrt) természetét, és legfőképpen feltárni előtte a menekvés és megváltás útját. A hermetikus iratok a felvetett kérdéseket mitikus módszerrel, tehát elbeszélések formájában próbálják általában meglehetősen homályos stílusban megválaszolni. Világnézetük kiindulópontja egy nem következetesen átgondolt dualizmus.
Az emberi nem így tanítják két világnak, a zavaros és sötét természeti-anyagi világnak és a csupa fényből, értelemből álló szellemi világnak szülötte. Testével az előbbihez, lelkével az utóbbihoz tartozik. E tragikus kettősség oka egy mitikus ősidőkben bekövetkezett ősbűn, amelynek következtében az egykori, még tökéletes „ősi ember" kapcsolatba keveredett a tökéletlen anyagi világgal, s így fényes szellemének egy szikrája a sötét anyagi világ fogságába került. „Innen van írja egy hermetikus mű -, hogy a Föld minden élőlénye közül csak az ember kettős természetű; halandó a teste révén, de halhatatlan a »fényember«-től való származása által. Fölötte állhat a Végzet rendjének, s mégis a Végzet rabja."
A földi emberért, ezért a különleges lényért, két erő küzd: az anyagi természet és a szellemi világ. A természet meg akarja tartani gyermekét hiszen a fényősétől öröklött, benne levő „fényszikrák" kapcsolják össze a természet anyagi világát a különbnek felismert „magasabb rendű" szellemi világgal. Mert az ember nélkül aki itt lent egyedüli letéteményese annak a magasabb szellemnek, amelynek egy-egy szikrája minden emberben megvan nem lenne a földön értelem, rend és világosság, és minden visszazuhanna az ősi kaotikus állapotokba.

A „természet" megittasítja, az anyag és az érzékek rabjává teszi. De egyes emberekben nem mindenkiben, hanem csak azokban, akikbe több jutott az „égi szikrából" él az a tudat, hogy idegenben, rabságban vannak, és szabadulni akarnak innen, visszatérni igazi szellemi hazájukba. S a legfőbb isten megkönyörül a fogságba esett, vele egy lényegű fényt és szellemet hordozó embereken, leküldi hozzájuk a Logoszt, az isteni Igét, hogy megszabadítsa az embert az anyag rabságából. De az Igének az ellenséges világban is anyagi, testi formát kell öltenie. Egy-egy nagy, emberfeletti Tanító testébe költözik, és emberi szóval hirdeti a szellemi világ igazságát.
Az ember sorsa most már attól függ, hogy meghallja és megszívleli-e igazi teremtője „elsőszülött fiának" a testet öltött Logosznak visszahívó szavát: ha igen, át tudja törni a végzetet, és visszatér a szellemi világba (amelyhez távoli őse révén tartozik); ha nem, rabja marad az anyagi világnak, és halálával teljes enyészet vár reá.

Könnyen kihámozható ebből a különböző misztikus iratokban eléggé eltérő formában előadott, irodalmiasított mítoszból a sokféle vallástörténeti és filozófiai előzmény: van benne valami a Zaratustrára visszanyúló perzsa dualizmusból, valami a platóni ideatanból, a hüposztaszisz-elméletből és a misztériumok megváltó isteneihez fűződő tanításokból. De nem kevésbé szembetűnő, hogy ennek az Elméleti, hermetikus-gnosztikus bölcsességnek ugyanaz az alapja, mint a szertartásokban kifejeződő gyakorlati misztériumvallásosságnak. Ez pedig a társadalom mozgásától, fejlődésétől elszakadt, azt befolyásolni nem képes, magát e világban idegennek érző ember szembenállása az értelmetlennek, kaotikusnak, tökéletlennek érzett konkrét „anyagi" világgal, és vágyakozása arra, hogy ettől a számára idegen világtól szabaduljon, megváltást nyerjen belőle. Amikor azt mondják, hogy isten „idegen" ebben a világban, s a világ idegenné vált a szellemi isten számára úgy érzik, hogy ők maguk, az emberek idegenek az adott társadalmi környezetben.
Ezzel az érzéssel szemben az ilyen vagy olyan úton elért egyéni „megváltás" illuzórikus megoldást adott: azt a meggyőződést, hogy a szertartások beavatottja vagy a titkos ismeretek tudója ezáltal különb az idegen és tökéletlen világnak egyszerre rabjainál és haszonélvezőinél, a hatalmasoknál és gazdagoknál. Illuzórikus egyéni lázadás ez a világ rendje ellen: nem a világot akarja megváltoztatni, hanem önmagát felszabadítani, megváltani. De a világ rendjének tagadása valójában magában hordozta azt a lehetőséget is, hogy egyesülhet a világ reális megváltoztatására irányuló mozgalmakkal.

Nehéz megállapítani, hogy a misztériumok és titkos írások milyen tömeghatást váltottak ki néhány különc fantasztikus gondolatai szólalnak-e meg bennük, vagy széles néprétegek alaktalan vágyának, elégedetlenségének adnak-e vallási kifejezést. A rendelkezésünkre álló kevés adat arra látszik mutatni, hogy a misztériumok és hermetikus iratok által képviselt misztikus világnézet széles és rendkívül árnyalt tömeghatást váltott ki. Nyilván kevesen voltak az igazi „beavatottak", még kevesebben olvasták, és fogadták el igaznak a hermetikus irodalom mítoszait.
De a beavatottak szűkebb körén túl igen széles az a társadalmi környezet, amely tágabb értelemben magáévá tette ennek a világnézetnek inkább érzelmi tartalmát és hátterét, mint filozófiai mondanivalóját. Jellemző, hogy amikor a Dionüszosz-misztériumok eljutottak a távoli Itáliába, itt rövid idő alatt olyan veszélyes tömegmozgalommá fejlődtek, hogy a szenátusnak szigorúan közbe kellett lépnie.

Augustus császár, amikor erélyesen leszámolt a veszélyesnek tartott misztikus irodalommal, több mint kétezer ilyen tartalmú művet égettetett el. Nem túlzunk tehát, ha azt mondjuk, hogy a misztériumok vallásos hangulata éppen a hellenizmus késői szakaszában, az i. e. II. és I. században olyan tömegjelenséggé vált, amely igen nagy hatással volt főként a keleti nagyvárosok közrendű és rabszolga tömegeinek gondolatvilágára.


Forrás: Hahn István – Istenek és népek