A görög vallás két megjelenési formája: a szabadon kibontakozó mítosz és a polisz által szervezett, vezetett, ellenőrzött kultusz. Az V. századi görög felvilágosodás kikezdte a mítoszok hitelét, s a tudományos, fogalmi gondolkodás, a filozófia és a szaktudományok kialakulása gyermekded irodalmi játékokká alacsonyította őket. Világmagyarázatnak születtek és szórakoztató irodalommá válva kiszorultak a szellemi élet perifériájára. A polisz-rendszer hanyatlása pedig megfosztotta szentségétől, ősi tekintélyétől a kultuszt.
A városállam isteneinek kultusza addig volt élő valóság, amíg istenei egy reálisan meglevő polisztársadalom közös érdekeinek, önállóságának, fennállásának, szolidaritásának jelképei voltak, és amíg legalább a fikciója fennállt annak, hogy az istenek ezt az önállóságot meg is oltalmazzák. Amilyen mértékben semmivé illant £ görög poliszok önállósága a macedón hódítás következtében, II. Fülöp és Nagy Sándor, majd utódaik, a hellenisztikus királyok uralma alatt, oly mértékben veszítette el talaját a klasszikus kor vallási kultusza.

A görög városállamok és vallásuk hanyatlásának ez a folyamata az i. e. IV. században indult meg, s a római birodalom kialakulásával (i. e. I. század) vált teljessé. Ebben a korszakban alakultak ki a Földközi-tenger térségében a nagy, monarchikus, despotikusán kormányzott hellenisztikus birodalmak, hogy végül mind a római birodalom alkotórészeivé váljanak. A Földközi-tenger egész, szélesen értelmezett térségében, Itáliától Kisázsiáig és azon túl Iránig, a szüntelen háborúk, hódítások, tömeges rabszolgasorba hurcolások időszaka ez.
A monarchikus birodalmak polgárai, elsősorban azok a görögök, akiknek ősei még a városállam szabad s a saját államuk ügyeibe beleszólni képes polgárai voltak nyomasztóan érzik kiszolgáltatottságukat, tehetetlenségüket, létük bizonytalanságát. A görög poliszok termelésében még egyensúlyban volt a rabszolgatartó nagyüzem és a szabad munkán alapuló kisárutermelés.
A kisárutermelők viszonylagos biztonságban érezhették magukat a tönkremenés, rabszolgasorba jutás legfeljebb távoli és keveseket elérő ijesztő lehetőség, nem közvetlenül fenyegető rém, amellyel naponként kell megvívni. A nagy birodalmak költséges és hatalmas apparátusa, a széles piac igényeire szabott nagyüzemi termelés azonban már tömegesen tette tönkre a kisárutermelők legkülönbözőbb csoportjait: a kisbirtokos parasztot nem kevésbé, mint a városi kézművest és szatócsot. Ezenfelül a kicsiny területű, csekély lakosságú, szűk érdekszférával rendelkező városállam a nagy kiterjedésű ókori keleti despotikus monarchiákhoz képest még racionális alakulat volt, amelynek ügyeit a város lakói képesek voltak nagyjából áttekinteni; de a nagy kiterjedésű, bonyolult „nemzetközi" viszonyok között élő hellenisztikus birodalmak lakosságának zömét kitevő kisárutermelő rétegek az állam sorsfordulatait, belső változásait, külső kapcsolatainak alakulását sem áttekinteni, sem megérteni nem lehettek képesek. Államuk vezetésébe beleszólásuk nem volt, ez kizárólag a despotikusán kormányzó királynak és bürokráciájának feladata volt s ők csak annyit vehettek észre, hogy a kormányzó hatalmak nem éppen megnyugtató módon végzik feladatukat.

A hellenizmus birodalmai nem teremtettek politikai stabilitást. Egymást követték a gyors változások, városok és egész területek cseréltek gazdát, a háborús módszerek egyre kíméletlenebbek lettek, a győztes hatalmak szétzúzták a legyőzőitek állami és társadalmi szervezetét, s a lakosság tömegeit tették rabszolgává. Mindez attól fogva érte el csúcspontját, hogy Róma beavatkozási és hódító politikája megindult a Földközi-tenger keleti térségének és mögöttes területeinek katonai-politikai ellenőrzésére, majd teljes leigázására.
A meghódított Keletre zúduló gazdasági válság, a tönkremenetel és a tömegméretű rabszolgásítás, a vele járó teljes létbizonytalanság csak nyomasztóbbá tette a tehetetlenség érzését. A régi alapok összeomlása, az addig egymástól elszigetelten élő népek érintkezésének egyre fokozódó intenzitása, és végül egy hatalmas birodalomban való egyesülésük - mindez egészen új alapokat teremtett a vallásos képzetek, szervezet és szertartások alakulása számára.

A régi istenek elvesztették tekintélyüket de van-e egyáltalán szükség istenekre? A kétkedő kérdést felvetették már a görög felvilágosodás legkövetkezetesebb gondolkodói is, és néhányan közülük a nemleges feleletet is ki merték mondani. Gondolataik visszhangra találtak a hellenizmus korában is. Epikurosz (i. e. 300 k.) a róla elnevezett „epikureus" filozófia atyja elismeri az istenek puszta létét, de nem mások ők, vallja, mint „tökéletes alakú" (tehát egyes értelmezések szerint szép ember alakú, mások szerint gömbszerű) lények, amelyek teljes gondtalanságban, boldogságban és tétlenségben léteznek valahol a világok közti űrben (a metakozmionban), és mivel gondtalanok, nem törődnek, sőt jószerivel nem is tudhatnak arról, ami a különböző világokban történik.
Semmi közük az emberekhez, amiként hogy az embereknek sincs tőlük kérni vagy remélnivalójuk. Hasonló óvatos módon tagadta az istenek létét, pontosabban: „isteni" jellegét Euhémerosz (i. e. III. sz.). Őszerinte az őskor hiszékeny emberei a valamilyen vonatkozásban kiemelkedő egyéniségeket ruházták fel emberfeletti tulajdonságokkal: Zeusz voltaképpen egy régen élt krétai király, Héphaisztosz híres kovácsmester, Aphrodité pedig világszép, de lenge erkölcsű hajadon volt. Ezekben a naiv és főként a hagyománnyal szemben álló mivoltukban figyelmet érdemlő elméletekben a görög felvilágosodás eszméi éltek tovább, kissé devalvált állapotban.

A hagyományos hit megrendülésének s a polisz-vallásosság hanyatlásának következménye az a jelenség is, hogy a hagyományos istenalakok, bár nem illannak semmivé, mindinkább elvont fogalommá váltak. Az egyes istenalakok elveszítik egyéni veretűket, elszürkülnek, kölcsönösen átveszik egymás vonásait. A köztudat mindinkább egybevonta a különböző isteneket, és egy „monoteisztikus" jellegű istenség különböző megnyilvánulásainak tekintette őket. Már Hérodotosz is alig beszél az egyes istenekről, s ehelyett ilyen általános megjelöléseket használ: „az istenek", „az istenség" és így tovább. De megfelelt az istenalakok összevonása a politikai fejlődés fő vonalának is.

A földi, reális, monarchikus hatalom mintájára a világmindenség irányítását is csak monarchikus hatalmú „egyetlen isten" egységes akarata alapján tudták elképzelni. Arisztotelész a maga filozófiai elgondolását a világmindenség egyetlen végső isteni mozgatójáról azzal a Homérosz-idézettel is támogatja, amely eredeti összefüggésében a királyi hatalom igazolásául szolgált: „Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak" (Iliász, 2, 204). A természeti jelenségekben megfigyelhető ok-okozati viszony felszínes értelmezése ugyancsak azt a nézetet sugallta, hogy a mindenséget egységes akarat kormányozza. Szókratész egy tanítványa, Antiszthenész mondja, hogy „az emberek képzete szerint sok isten van, de természet szerint csak egyetlen".