logo

XXIV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Romulus és Remus - Miből és honnan

A történeti hagyomány kifejlődésében fontos kérdést jelent a római szóbeliség, az orális epika kérdése. A szóbeli irodalom léte nem lehet kérdéses az írás előtti Rómában, inkább az a problematikus, hogy ez milyen méreteket öltött, és hogy ebből mennyi szivárgott át a későbbi történeti kánonba. Niebuhr balladaelmélete szerint a később formálódó római történetírásnak fontos forrását jelentették a szájhagyomány útján terjedő carminak, hősköltemények, melyek Niebuhr szerint hasonlatosak lehettek például a Nibelung-énekhez.
Ezen szövegek, az „ünnepélyes szóbeliség” részeként sokfélék lehettek, például rituális költemények, melynek egy fönnmaradt darabja a Kr.u. 218-ban lejegyzett Carmen Arvale. Vagy lehettek a múltat fölelevenítő, hősökről szóló dalok, melyeket lakomák alkalmával énekmondók adtak elő, zenés kísérettel. Erre az idősebb Cato, Cicero és Dionysios Halicarnasseus alapján következtethetünk, de Borzsák István valószínűsíti, hogy azok az ősi dalok, balladák valójában már Cato korában sem léteztek. Dionysios két ilyen carminat is ismert, egyet Romulusról és Remusról, egyet pedig Coriolanusról.

Mommsen kimutatta, hogy a Corilanus legendában oly nagy a görög hatás, hogy az nem származhat a római hősköltészetből. így marad az ikerpár története, ami viszont valószínűleg olyan kultikus dalokban maradt fönn, melyekben isteni születésükön volt a fő hangsúly (Fr. Leó), így ez a szöveghely sem tekinthető perdöntőnek. Niebuhrral szemben Schwegel szerint a rómaiak, korai történetüket teljes egészében a görögöktől vették át, nincs szó semmiféle római orális epikának a történeti hagyományra való hatásáról. Ez a két markáns nézet a mai napig megosztja a kutatókat a kérdés kapcsán.
Az kétségtelen, hogy volt hatása a szóbeli hagyománynak, a carmina convivaliaknak a később formálódó történetírásra, de annak mértéke megnyugtatóan nem állapítható meg. Bizonyos szóbeli információ-kiszivárgást mutat az archaikus görög auktorok tájékozottsága Róma kapcsán, például ilyen jellegű források fölhasználását láttatja Timaios munkája. A legújabb kutatási eredmények (pl. hogy a latiumi és etruriai elit a Kr.e. 8. és 7. század folyamán a régészeti leletek tanúbizonysága szerint átvették a görög synposion külsőségeit) alapján igazolódni látszik, hogy létezett számottevő orális hagyomány a korai Rómában.

Fontos és szintén vitatott forráscsoportot képeznek a vallási jellegű és állami följegyzések. Ilyen volt az eponym lista, melyet folyamatosan vezettek, és ebben egy-egy év kapcsán följegyezték a legfontosabb magistratusok betöltőit, és az adott évet a consulok nevei alapján tartották nyílván Praktikussága miatt minden bizonnyal a köztársaság kezdete óta készítettek ilyen följegyzéseket, melyeknek folyamatosan alakult felépítésüknek jellemzői (mint például, hogy hat hivatal betöltőit tüntették föl) és az első századtól fogva a naptárak mellé fölvésve tették azokat közzé. Sajnos csak néhány maradt ránk, mint például a capitoliumi Fasti. Ezek a listák kronológiai forrásként szolgálhattak a későbbi történetírás számára, továbbá a segítségükkel figyelemmel kísérhető volt egy-egy család pályafutása, illetve képet adtak a főbb hivatalokról.
Ám ezen túlmenően nem lehetett túl jelentős forrásértékük. Ehhez szorosan kapcsolódtak a triumphusok nyilvántartása és egyéb papi följegyzések is (fontos vallási események, templomalapítások stb.). Jóval informatívabbak lehettek a főpap (pontifex maximus) által készített történeti jellegű följegyzések, az Annales Maximi (ül. tabulae pontificum maximorum vagy tabulae annales). Ezeket kifehérített táblákra, az eseményeket éves lebontásban vésték föl.

A pontifex maximus érdeklődésének homlokterében munkaköre révén, a kultikus élet kapcsán fontos események álltak, éppen ezért egy-egy évhez olyan történéseket jegyeztek le, melyek a későbbi papok számára is fontosak lehettek. Így főként a szakrálisán jelentősnek vélt eseményeket, mint például különös természeti jelenségeket, esetleg prodigiumokat. továbbá olyan, az állammal kapcsolatos égi természetűnek vélt jelenségeket jegyeztek le, melyekről úgy vélték, hogy szoros kapcsolatban álltak a sacrummal, az isteni világgal. Tehát az Annales Maximi az utódokat tájékoztatandó készült, évről-évre vallásilag precedensértékű eseményeket tartalmazott egy esetleges szakrális vészhelyzet elkerülésének vagy kezelésének az érdekében. A táblák története igen ősi időkre nyúlhat vissza, a legkorábbi róluk szóló információ pusztulásukról tudósít.
P. Mucius Scaevola (pontifex maximus: 130-115) idejében abbamaradt a papi évkönyvek szerkesztése, és állítólag 80 könyvben retrospektív publikálta a táblákat (Badian, Ogilvie). Ám nem teljesen bizonyos, hogy Scaevola idején tették nyilvánossá a papi évkönyveket, a vállalkozás mérete Frier szerint az Augustus-kori tudósmunkákat idézi, éppen ezért ő Kr.e. 12-re teszi az Annales Maximi kiadását, ugyanis ekkor nyerte el Augustus a pontifex maximus papi hivatalt.

További forrást jelenthettek a történetírók számára az orális hagyományon, a Fastin és a papi évkönyveken túl az ősi törvények és szerződések szövegei, az előkelő családok saját hagyományainak följegyzései, illetve nem szabad elfeledkeznünk a pompa funebrisek alkalmával elhangzott laudatiokxóx sem. Külön érdekesség az első századi C. Licinius Macer egyik forrása, mely saját kutakodásainak eredményeként került napvilágra és munkájához is fölhasználta azt. Ez pedig egy vászon könyv volt (libri lintei), amiben a magistratusok évszerinti listája volt található, továbbá egy ősi szerződés Róma és Ardea között, amit Macer Kr.e. 444-re datált. Livius erre többször is hivatkozik, például:

„... Moneta templomában elhelyezett, a tisztviselők jegyzékét tartalmazó vászontekercsek szerint - melyeket Licinius Macer forrásként gyakran idéz - ... ”
(Kiss Ferencné fordítása)


Forrás: Részletek Hodák Vencel - Romulus és Remus: Egy mítosz létrejötte és utóélete az ókori Rómában c. munkájából