Az eddigiekben azon forrásokat ismertettem, melyeket a római történetírók, köztük az első is, Q. Fabius Pictor gyaníthatóan fölhasznált történeti munkája megírásához. A mű maga sajnálatos módon elveszett, de el nem enyészett, ugyanis Livius és Dionysios Halicarnasseus illetve más történetírók citátumaiban, hivatkozásaiban tovább élt, illetve pár csekély töredék eredetiben megőrizte a taorminai könyvtár falán. így Fabius Pictor munkájának alapvető tendenciái, jellegzetességei rekonstruálhatóak, bár így is túl sok megválaszolatlan kérdés marad.
A szerző a második pun háború idején élt, harcolt Hannibal ellen, a trasimenusi csatát személyesen is átélte. Művét a háború végén, vagy ami még valószínűbb, az azt követő években írta. Abban a vészterhes időszakban, mikor Róma és Karthágó a keleti Mediterraneum fölötti hegemóniáért vívta élet-halál harcát, Hannibal a külföld tájékoztatását nem bízta a véletlenre, tanult történetírók dicsőítették őt munkájukban, a hellenisztikus történetírás eredményeit fölhasználva. Ilyen Hannibal oldalán működő történetíró volt Silénos, Sósylos, az egyiptomi Manethón, a babiloni Bézóssos. Ekkor Róma szinte kiáltott valakiért, hogy irodalmilag megfelelő, az akkori trendekhez igazodó munkában megíija Róma történetét.

A feladat igen nagy volt, hiszen Fabius Pictomak jószerével a semmiből kellett megteremtenie a római történelmet, továbbá az idő is sürgette, hiszen azonnali válaszra várt a Karthágó-barát történetírók propagandája. így született meg a munka, mely prózában foglalta össze a Város történelmét. Fabius Pictor igyekezett fölnőni a hellenisztikus történetírók szintjére, műve egyaránt szólt a római társadalmi elithez és a külföldhöz is. Az előkelő szenátor alapos görög műveltséggel rendelkezhetett, ezt mutatja az, hogy Kr.e. 216-ban fontos küldetést teljesítve követ volt Apollón jósdájában, Delphoiban (a Hannibáltól elszenvedett katasztrofális cannaei vereség miatt), illetve az is, hogy történeti munkáját az akkori egyetlen irodalmi nyelven, azaz görögül írta. A gens egyébként is mutat hellén orientáltságot: a történetíró nagyapját (akitől a Pictor cognomen ered) Kr.e. 300 körül a római Salus templom kifestésével bízták meg, aki így eljuttatta Közép-Itáliába a hellenisztikus vonásokat mutató festészeti trendet, illetve a gens Fabia aktívan kivette részét a hellenisztikus államokkal való politizálásból, mint II. Ptolemaios Philadelphos követei.
Ezek után nem meglepő, hogy Fabius Pictor, aki történeti munkájában - melyben figyelmét főként Róma korai és kortárs (pun háborúk korabeli) történetének szentelte - nagyban fölhasználta a hellenisztikus történetírás vívmányait, azt teljes mértékben adaptálta a római viszonyokra, ekképpen is a hellenisztikus államok közé emelve Rómát, de történetírásában megmaradva rómainak. Érdemes Borzsák István alapján néhány, a hellenesztikus, „tragikus” (peripatétikus) történetírás Fabius Pictomál kimutatható motívumára fölhívni a figyelmet. Az egyik ilyen, talán legszemléletesebb példa a Liviusnál fönnmarat és Pictorra visszavezethető, az áruló Mettius megbüntetésének a története, mely Achilleus bosszúját reprodukálja, a „tragikus” hellenisztikus történetírásban továbbfejlesztve, még azt is fölüllicitálva példátlan brutalitásával, mintegy elrettentő exemplumként állítva az esetet:

„Megszólal Tullus: «Mettius Fufetius! Ha képes volnál megtanulni, hogy mi a hűség, és miként kell megtartani a szerződéseket, életedet meghagynám, és én magam tanítanálak meg rá, de mivel jellemed gyógyíthatatlan, bűnhődésed tanítsa meg az emberiséget, hogy szentnek tekintse, amit te durván megsértettél. És miként kevéssel ezelőtt a lelkedet osztottad ketté Fidenae és Róma között, úgy kell ma testedet odaadnod, hogy kettészakítsák.» Majd odarendelve két négyfogatú kocsit, Mettiust kifeszített tagokkal közéjük kötözteti, majd egymással ellenkező irányba meghajtják a lovakat, s a két kocsi kettészakítja a testet, magával vonszolva a hozzá kötött végtagokat.”
(Kiss Ferencné fordítása)

Hasonlóan „tragikus” módon, megindító jelenetben örökítődik meg Alba Longa pusztulása, illetve igen szemléletesnek tartom a következő, Fabius Pictortól származtatott, és Alexandria hatását mutató epizódot, mely a VI. századi primitív Rómában lehetetlen palotát ábrázol:

„Mikor a kiáltozó, tolongó tömeget alig lehetett már feltartóztatni, Tanaquil a palota fölső részén, a Nova Viára nyíló ablakból - a király ugyanis Iuppiter Stator templomának szomszédságában lakott - beszédet intézett a néphez.
(Kiss Ferencné fordítása)

További érdekesség, és a „regényes” történetírás Fabius Pictorra gyakorolt hatását mutatja a narratíva nőalakjainak megformálása, illetve az, hogy sok kardinális esemény bekövetkezte szorosan kötődik a személyükhöz, ilyen például Tarpeia, vagy Lucretia története. Mindezek alapján elmondható, hogy Fabius Pictomak „a hellénisztikus historiográfia eszköztárának, módszereinek és addigi teljesítményének szuverén ismeretében”, mivel Róma számára „a világtörténeti szerephez nem volt elég átvenni Nagy Sándor eszmei örökségét: ki kellett alakítani a méltó hátteret, a világbíró nép mintaszerű történetét is”. Ennek jegyében a Romulus szájába adott Liviusnál olvasható következő gondolat is valószínűleg Fabius Pictortól származik:
„az égiek akarata, hogy az én Rómám a földkerekség fejévé váljon.