Ismervén Caesar Kr.e. 45 márciusa utáni valláspolitikáját, Cicero személyes tragédiáját és problémáit, nem véletlen, hogy Cicero ekkoriban a theologia felé fordult és megírta a De natura deorum (Az istenek természete) majd a De divinatione (A jóslásról) illetve a De fato (A végzetről) című munkáit. Hiszen, amint arról volt már szó, Caesar elefántcsontszobra a mundai győzelem után Quirinus templomában lett elhelyezve, legyőzhetetlen isten fölirattal, mely szobrot az ünnepi menetben együtt vittek Victoria istenszobrával.
Ez a tett valószínűsíthetően már az uralkodói kultusz bevezetésének első lépései között tartható számon. Caesar ezzel kinyilvánította, hogy ő a második Romulus, de nem tette ezt „hivatalosan”, így később tovább formálódhatott a caesar-kultusz, s így alakulhatott ki a Iuppiter-Iulius kép. Caesar számára a Romulusszal való azonosulás jelentette Róma és az államberendezkedés megújításának a gondolatát, azt hogy a populus sorsának egésze fölött vigyázó atyaként (akárcsak Iuppiter az istenek világában) tűnhet föl, illetve a Romulus-kép egyengette a királyság felé vezető utat is.

A „nem hivatalos” azonosítás komolyságát csak fokozta az, hogy Caesar nem vélt ősanyjának, Venus Genetrixnek általa egy évvel korábban fölszentelt szentélyébe helyeztette saját félisteni szobrát. Továbbá az az elképzelés is erősítette az azonosulást, miszerint Caesar, csakúgy mint Romulus (hagyomány szerinti síija a Lapis Niger), Róma városának területén belül akart eltemetkezni A mindeddig elsoroltak súlyos problémákat vetettek föl, hiszen Caesar már életében istenné válni látszott. Mindez szöges ellentétben állt a Cicero által már az Államban lefektetett elképzelésekkel. Hiszen Scipio álmából (Somnium Scipionis) kiderül, hogy az állam érdekében véghezvitt erényes cselekedetek révén az államférfiak az istenek szférájába emelkedhetnek haláluk után:
„De hogy minél nagyobb hévvel védelmezd az államot, tudd meg Africanusom, hogy mindazok számára, akik megmentették, megsegítették a hazát és növelték határait, külön hely van kijelölve az égen, ahol boldogan élvezhetik az örökkévalóságot.”
(Havas László fordítása)


Tehát így Cicero a kényszerű otium idején keletkezett De natura deorumbm szembeszállt (érdekes hogy a sztoikus bölcselők érveivel fölszerelkezve) Caesar uralkodókultuszával, mivel az már életében istenné vált, Quirinus-Romulusszal azonosulva, és a föntebb már említett Atticusnak írott levelében ugyanazt a sorsot kívánta Cicero Caesarnak, mint amit a zsarnokká vált Romulus volt kénytelen elszenvedni a szenátoroktól, nevezetesen azt, hogy megölték és földarabolták. Ennek fényében vajon véletlen-e hogy az uralkodókultusz ellen burkoltan agitáló De natura deorumot szerzője a későbbi tyrannocidának Marcus Iunius Brutusnak címezte? Láthattuk tehát, hogy Caesar Romulust fölhasználta, ám az őt meggyilkolok is fölhasználták a mítoszt, hiszen ugyanúgy a senatus épületében végeztek vele, ahogyan egy legendaváltozat szerint Romulust is megölték. (Plutarchos másként ismeri a szenátorok által végrehajtott kivégzést, szerinte Vulcanus templomában „megtámadták és megölték a senatorok, testét felvagdalták és keblükben vitték ki a darabokat” )
A dolog szépsége az, hogy a zsarnokölő Brutus annak a Lucius Iunius Brutusnak volt a vélt leszármazotta és viselte a cognomenét, aki az utolsó zsarnok királyt, Tarquinius Superbust elűzte. Mintha már-már kicsúszna a jelen kezéből az irányítás és a múlt venné át azt ... Ám az, hogy Cicero tökéletes kontrollal rendelkezik a múlt fölött, egyrészt abban jelentkezik, hogy a műben a Caesarral azonosítható, az ő elveit valló Cotta halála igen korán bekövetkezett, és véleményem szerint abból kifolyólag sem lehet véletlen a cicerói azonosítás, hogy Cotta nem sokkal azelőtt halt meg, hogy gyakorlatilag istenné vált volna, hiszen nem sokkal triumphálása előtt hunyt el. Ekként Cotta, ahogyan Cicero reményei szerint Caesar sem, nem tudott istenné válni Másrészt, ahogy az Állam esetében is, a jelent és annak megoldandó problémáit Cicero a múltba transzponálta, ekképpen játszódik a De natura deorum - azaz egy uralkodókultusz ellen burkoltan fellépő mű - párbeszéde Kr.e. 77-75-ben, amikor is megszűnt Sulla dictaturája és visszaállt a köztársaság szabadsága. Az időszak pikantériáját az adja, hogy a komoly propaganda ellenére sem sikerültek Sulla deifikációs kísérletei. Ezzel is hangot adott Cicero azon reményének (és vágyának), hogy Caesar terveivel együtt el fog bukni. Cicero filozófiai munkáinak átpolitizáltságát mi sem mutatja jobban, hogy Caesar halála után nem adta ki a De natura deorumot, mivel az aktualitását vesztette. Mindezek fényében érthető, hogy miért tűnik föl furcsán Az istenek természetében Romulus istensége, az államban leírtak után.

„Az emberi élet és a mindennapos gyakorlat pedig azt hozta magával, hogy jótéteményeik miatt a kiváló férfiakat a hír és a közakarat révén az égbe emelik. ... innen van Romulus istensége is, akit egyesek Quirinusszal azonosnak tartanak. ... Egy másik, méghozzá fizikai jellegű ok szintén az istenek nagy sokaságát eredményezte, akik emberi alakot öltöttek, s ezzel a költőket ellátták mesékkel, az embereknek az életét pedig csordultig töltötték mindenféle babonával.”
(Havas László fordítása)

Mennyivel másabb ez a kép annál, mint amit az Államban kaptunk: hiszen itt is, akárcsak a Törvényekben, Cicero szerint az, hogy az istenek emberi alakot öltenek, nem más, mint mese és babona, és véleményem szerint azzal, hogy a caputban nem sokkal korábban Cicero Romulusról és az ő esetleges apoteózisáról beszélt, még meg is erősíti a gyanakvást, ti. azt, hogy a szerző itt is elutasítani látszik a korábban általa lejegyzett, a Iuliusok szekerét toló történetet.