Fabius Pictor, lévén egy történeti munka szerzője, igyekezett a görögöket követve a történetmegformáláson túlmenően pontos dátumokat rendelni egy-egy eseményhez:

„Fabius elbeszélése szerint a nők elrablása a város megalapítása utáni negyedik hónapban történt.”
(Máthé Elek fordítása)

Ezen túlmenően, amikor szükséges volt, Pictor igyekezett precíz számadatokkal dolgozni. Timaiost a szeme előtt tartva próbálta követni a görög synchronizhlást is, nem véletlen a római utolsó király, a gőgös (superbus) Lucius Tarquinius elűzésének Kr.e. 510-re való datálása, mivel ugye szintén ekkor űzték el Athénból az utolsó tyrannost, Hippiast. Ám Timaiosszal, Naeviusszal és Enniusszal ellentétben Fabius Pictor Kr.e. 747-re keltezte Róma megalapítását. Tette ezt egyrészt azért, hogy a már ismert 9-8. századi alapítási dátumokat valahogy hihetően összekombinálja Aeneas legendájával, mivel a trójai háború befejezése Kr.e. 1184-re esett Eratosthenes számításai alapján. Ez az évszám az ókoriak számára ismert volt, így Fabius Pictomak ki kellett töltenie az Aeneas (Kr.e. 12. század) és Romulus (Kr.e 9/8. század) közötti időbeli űrt. Ezért létrehozta az alba-longai dinasztiát. Így Pictorra megy vissza az, hogy szemben például Naeviusszal és - majd a kevéssel később élő és Pictort ismerő, de őt nem mindenben követő - Enniusszal Romulus és Remus Aeneas késői leszármazottai, és nem nagyapa-unoka viszonyt tételez föl közöttük, mint ahogy azt valószínűleg tette a már említett két költő, ekképpen kanonizálva az immáron harmóniában lévő görög és itáliai ősmondát.
Továbbá az évszámkezelésben hatással lehetett az első római történetíróra az etruszk saeculum-gondolat is, mely már nem az etruszk politikai befolyást, de még a kulturális téren érvényesülő hatást mindenképpen mutatja. Továbbá akkor, amikor a pun háborúk idejében szükség volt Rómának nyers erejének fitogtatására, nem véletlen, hogy Quintus Fabius Pictor óriási nagy számokat adott meg, illetve tette ezt oly precizitással, hogy az adatok valóságtartalmához kétség se férhessen. Ilyen például az, hogy az ikerpárral városalapítás céljából kiküldöttek száma a Remusszal való csata után igen erőteljesen megcsappant, és csak 3000 gyalogos illetve 300 lovas maradt.

Hasonlóan a számokra épül és valószínűleg Pictorra megy vissza az, ahogyan Róma erősödése és terjeszkedése folyamatos és töretlen növekedést mutat az annalistáknál, mely - talán mondani is fölösleges - valójában közel sem így nézhetett ki. Ezek az ábrázolt hódítások és győzelmek, gyakran mutatnak következetlenséget, mint ahogyan Fidenaet háromszor is elfoglalták a némiképpen ellentmondásos hagyomány szerint a rómaiak (Tullus Hostilius, Ancus Marcius és Tarquinius Priscus idejében), vagy Veii többszöri legyőzése és részleges elfoglalása is azt mutatja, hogy Fabius Pictor a külföld számára égetően szükséges demonstrálandó dicső múltat részben a történelmi események predatálásával és duplikációjával hozta létre. Szintén Pictorra mehet vissza Róma legkorábbi történetének oly módon való elmesélése, hogy a fölemelkedés valójában egy rendszerszerű terv eredményének tűnik, sőt ez egy olyan isteni elrendelés, mellyel nem érdemes s nem is lehet szembeszállni. Ekképpen már isteni jel jelölte ki a későbbi város helyét is, mely ezáltal is tökéletes lett, az istenek jelen voltak az alapításnál, és ugyanezek az istenek folyamatosan előjeleikkel biztosították az új város, Róma lakóit jövőbeli, szinte már elkerülhetetlennek tűnő sikereikről És végül, Pictomál jelenhetett meg először, szoros kapcsolatban az eddig fölsoroltakkal (s ami különösen jellemző lesz a későbbi római politikai gondolkodásra) az, hogy a Róma által vívott háborúk, jogos, igazságos háborúk (bellum iustum).

Ezzel elérkeztünk a Romulus és Remus legenda alapváltozatának tárgyalásának a végéhez. Láthattuk, hogy különböző vélemények szerint hogyan is alakulhatott ki egy közösség, egy város, egy állam megalapításának a története, milyen politikai tényezők eredményezhették annak különböző különös és kevésbé különös elemeit, változásait, hiszen egy ilyen jellegű legenda sok olyasmit fejez ki, amit egy közösség szeretne hinni, vagy hisz is magáról, mindig az adott politikai helyzethez viszonyulva, és óhatatlanul mutatva a külső világgal, a külfölddel szemben való önmeghatározás következményeit is. Az eddig bemutatott Fabius Pictor lett minden más későbbi, Romulust és Remust hasznosító író számára az alapforrás, ahogyan Livius is írja: „a legrégibb történetírónk, Fabius Pictor” (scriptorum antiquissimus Fabius Pictor)