S itt még egy istennő, Venus neve merül fel azok közül a fontosabb istenségek közül, akik előkelő helyet foglalnak el a római pantheonban: Venusé, akit a görög Aphroditével azonosítottak, s akinek azonosulása, ős-itáliai lényege ellenére, s azzal mégis összefüggésben, legalább oly tökéletesen sikerült, mint Mercurius-Hermésnek. Maga a venus szó eredetileg nem név, hanem ugyanolyan, az Augenblicksgötter képzet körébe tartozó erő-fogalom, mint a már tárgyalt numen, vagy a termen, a mezsgyénél földbe szúrt, a birtok sértetlenségét őrző karó „természetfeletti” ereje, mely később Terminus formában önálló istenségként a kisbirtoktulajdon őrzőjeként élvezi a falu tiszteletét, s jut be a római pantheonba. Mindhárom név (ez is figyelemre méltó) semleges nemű, így a venus szó is csak utólag válhatott nőneművé, s voltaképpeni jelentését a venerare-venerari az isteni erőnek (majd istenségnek) járó tiszt eletet, a megfelelő áldozati szertartásokat, engesztelő ajándékokat stb. megadni ige. Kultikus, majd köznapivá váló jelentése engedi sejtenünk az azonos tivu venia (isteni kegy) mellett.

Még közelebb segít pontosabb körvonalazásához az a néhány feliratos adat, melyek szerint Capuában tiszteltek egészen korai időtől kezdve egy Venus Ioviát, Sulmóban, Pompeii-ben s még néhány más városban pedig ugyanazok a papok látták el Venus szolgálatát, akik egyébként Ceres papjai voltak. A venus szó itt tehát minden valószínűség szerint egyrészt Juppiter, másrészt Ceres isteni funkcióinak összességét, istenségük kifejezését jelentette még, azaz személytelen megjelölés volt. Az épp Juppiterrel és Ceresszel való kapcsolat problémája egyébiránt rejtélyes, legfeljebb Ceres esetében merülhetne fel valamiféle rokonság a természettel és termékenységgel, ami azonban adatszerűén megint csak megfoghatatlan.

Rejtélyesek azok a kultikus jelzői is, amelyek gyakran egy-egy templomhoz rögződött kultuszának kifejezői lehettek. Ilyen a halálistennővel, Libitinával való kapcsolata, akiről csak annyit tudunk, hogy eredetileg egy szent berek, a lucus Lubitina helyi démona volt Rómában, ahol Venus Libentina vagy Libitinának is szentélye állott, s ahol a halottak eltemetéséhez szükséges tárgyakat, áldozati ajándékokat stb., a későbbi idők folyamán is be lehetett szerezni, a perselyébe bedobott halotti adó fejében. Első temploma egyébként, korábban, állítólag még i. e. 295-ben épült a Circus Maximus közelében, s a szentélyben tisztelt Venus-ünnep augusztus 19-re, a Vinalia rustica ünnepek idejére esett, amely a bortermelés és zöldségtermesztés paraszti ünnepe volt a nagy őszi idény kezdetén. Egyébként a tudós Varrónak egy ezzel kapcsolatos ókori megjegyzését félreértve és tovább magyarázva formáltak Venusból kertekre és szőlőkre ügyelő paraszt-istennőt. Vannak jelzői, melyek teljesen homályosak, mint a calva (kopasz?), plagiaria (emberrabló?), furtiva (tolvajok úrnője vagy titkon cselekvő?), előadna (szennycsatornák védője?) hogy csak a régi oscus-latin eredetű jelzők közül vegyünk szemügyre néhányat. Kultikus jelentéstartalma tekintetében hasonlóképpen titokzatos, de történeti szempontból már megragadható, s valamennyi előzőnél sokszorta lényegesebb a Venus Erycina elnevezés, akinek kultusza rég ismeretes volt Szicíliában, Eryx hegyi phoinikiai-görög szentélyében, mikor az I. pun háború során a rómaiak megismerték és magukkal vitték tiszteletét hazájukba, ahol csakhamar elterjedt. Ettől kezdve lesz Róma tekintélyes isteneinek egyike, s csakhamar a görög Aphrodité méltó megfelelője, sőt hazai alteregója a római Pantheonban.

A mitikus-mondái hagyomány e ponton kétszeresen is kapcsolni tudja majd Rómához, s a római „nemzeti” hagyományhoz Venus Erycina alakját. Az egyik mítosz szerint az istennő, s maga a hegy is, ahol ősi szentélye állott, egy Eryx nevű, kiváló hőstől kapta nevét, Eryx pedig nem volt más, mint az argonauták egyikének (akit a tenger vihara Szicíliába sodort) és a hérosz iránt szerelemre gyúlt Aphroditének közös gyermeke. Az egész naiv-mitikus történetben van azonban egy mozzanat, amely figyelemre méltó: az, hogy az istennő
kultuszát keletről beszármazott kultuszként tartja számon. Nem alaptalanul azonosítják egyesek az istennő ős-mintáját keleti, babilóniai-phoinikiai eredetű női szerelemistenségekkel, közvetlenül a karthagói Tanittal, akinek kultusza is bár hellenizálódott formájában megőrizte sok tekintetben sémita jel-legét. Erre az összefüggésre látszanak utalni Venus Erycina kultuszának mindjobban kidomborodó erotikus vonatkozásai, például, hogy áprilisban tartott nagy tavaszi ünnepe a hetérák ünnepe (meretricium) is egyszersmind.

A másik mítosz már egész közvetlenül a római „történeti mitológia” szerves részévé avatja Venus Erycinát, s nem jöhetett létre korábban, mint mikor már Aphroditével való azonosítása kezdetét vette. E szerint a hagyomány szerint az Eryx hegyi templomot a szintén keletről érkezett Aeneas alapította édesanyjának, Venusnak tiszteletére -, amiként azt Vergilius maga is közli (Aen. V. 759-761. J. E hagyomány kialakulása már feltételezi a legkorábban és legrészletesebben a híres homérosi Aphrodité-himnuszban leírt mitikus történet ismeretét, mely szerint a trójai Anchisés megtetszett Aphroditének, szerelemben egyesült vele, s megszülte a nászban fogant Aineiast, majd mikor az atya illetéktelenek előtt eldicsekedett szerelmi diadalával, örök bénasággal sújtotta. Ekkorra azonban már egyre inkább elterjedt a rómaiak közt az a szintén görög eredetű monda, miszerint ők voltaképpen Aeneas leszármazottai.
Egyes nemzetségek, elsősorban a Iuliusok és Memmiusok, már a II-I. század fordulóján, épp e hagyomány ismeretében, mitikus ősüknek tekintik Venus Erycinát, s így lesz Aphrodité-Venusból nemcsak egy összeforrott istenalak, hanem mint Lucretiusnál olvashatjuk Aeneadum genetrix, Aeneas utódainak ősi istenanyja és egyszersmind égi gondviselője, táplálója, erősítője: alma Venus. S így lesz Venus, miközben régi kultikus jelzői lassanként háttérbe szorulnak, régi „isteni” funkciói is feledésbe merülnek, a termékenység és tavaszi virulás, szépség és szerelem istennője, a költészet állandó tárgya római Aphrodité.