Ugyancsak nagy jelentőségre tesznek szert az i. e. II. századtól kezdve a különféle, feltartóztathatatlanul beszivárgó keleti kultuszok, melyek misztikus szertartásaikkal, rejtelmes vallási hiedelmeikkel egyre nagyobb tömegeket hódítanak meg a maguk számára, elsősorban az alacsony néposztályok és a nők körében. Legkorábbi közöttük a kisázsiai istenanyának, a phrygiai Kybelének (és párjának, Attisnak tőle elválaszthatatlan) kultusza.
Magna Mater, teljes nevén Magna Deum Mater Idaea („a nagy Ida hegyi istenanya”) kultuszának Itáliában egyáltalán nem volt semmilyen gyökere, még annyira sem, mint a görögöknél, akik legalább a földanyával, Démétérrel, de főleg Rheával, az olymposi, harmadik istennemzedék legfőbb isteneinek anyjával hozhatták kapcsolatba, akitől tán a „nagy anya” elnevezés is származik. Másrészt tudnunk kell azt is, hogy mikorra Itáliában kultusza meghonosodik, már szinkretikus istenséggé vált, azaz eredeti phryg jellegzetességei a görög Rhea vonásaival, a róla szóló hiedelmek görög mítoszokkal olvadtak egybe.

A római hagyomány szerint a második pun háború vége felé a Sibylla-könyvek tanácsára hozták át Rómába, küldöttséget menesztve Attalos királyhoz, az istennő szent jelképét, a női arcra hasonlító fekete követ, s a senatus a legelőkelőbb férfiak közül választott egyet, hogy az istennőnek elébe menjen. A választás P. Scipióra esett, aki papoktól átvette a hajón érkező „istennőt”, a partra vitte, s ott átadta rá várakozó előkelő matrónáknak, akik ölben vitték az ünnepi díszbe öltözött és tömjénfüsttől illatos utcákon át a Palatiumra, Victoria templomába, majd ünnepi játékokat rendeztek tiszteletére, mely Ludi Megalenses néven évről évre megismétlődött.
Ebből a Cicerónál és Líviusnál egyaránt olvasható közlésből kiindulva pró-bálták bizonygatni néhányan a kutatók közül, hogy a Magna Mater kultuszát, mint hivatalosan szentesített vallási megnyilvánulást az előkelő rétegek, a nobilitas sajátította ki magának, szemben Liber-Libera-Ceres kultuszával, mely pár excellence a plebejusi vallásossághoz tartozott.

A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű: a római senatus, mely az isten-nőnek és tiszteletének meghonosítását elhatározta, csakhamar elfordult tőle, s egyre jobban korlátozta papjainak és a beavatottaknak társadalmi jogait. A Galli nevű papok s a beavatottak ugyanis, akik részt vehettek a „nagy isten-anya” misztériumain, úgy nyerhették el az eksztatikus, őrjöngő, vallásos tánccal és énekkel együtt járó szertartáson való részvétel lehetőségét, hogy előbb megcsonkították önmagukat, azaz lemondtak férfiúságukról, ami már önmagában is visszatetsző volt a hivatalos római morál szempontjából.
A barbár vallási aktussal szemben sokan tiltakoztak, így a maga szubjektív-lírai hangján, i. e. I. század közepén, a költő Catullus is. Attis címen emlegetett költeménye (c. 63) Kybelé istennő mitikus szerelméről szól, aki a görög monda szerint kedvesének elvesztése miatti fájdalmában eksztázisba esett, s őrjöngő tánccal a tengerpartra jutva, ott egy éles kővel végezte el magán a szörnyű mű-tétet.

A vallástörténet számára az is lényeges a költemény tanulságait illetőleg, hogy úgy látszik ez időben már a szintén kisázsiai Attisnak, az ifjan meghaló és feltámadó istennek kultusza is elterjedt Rómában, természetesen hozzákapcsolódva eredetileg is éltető istenpárjának Rhea-Kybelé-Magna Ma-ternek kultuszához. S végül, ami még az előbb felvetett problémához kívánkozik: az istennő papjai s a beavatottak nem gyakorolhatták törvény szerint a római polgárjogot, s még a nyilvános játékokon is külön hely volt ki-jelölve számukra.
A papok, akik a templomhoz kapcsolt épületben kolostor-szerű magányban, a világtól elzárva éltek, általában csak az istennő nagy tavaszi ünnepén vonultak az utcára, ahol hosszúra növesztett hajukat lobogtatva és önmagukat ostorozva, énekelve és táncolva vonultak végig az utcákon, s az istennő számára a néptől ajándékot gyűjtöttek. Mindez azt mutatja, hogy a „nagy istenanya” tisztelete egyáltalán nem volt kizárólag az előkelők kiváltsága, még ha a tavaszi ünnepéhez kapcsolódó Ludi Megalensest továbbra is egy előkelő hivatalnok, az aedilis curulis rendezte.

Teljes egészében az alsó néposztályok körében volt divatos viszont Dionysos-Bacchos egy sajátos, keleti misztériumra emlékeztető kultusza, a bacchanalia, amely sok tekintetben az Attis-kultuszhoz is kapcsolódott. A szinkretisztikus görög vallásban már az i. e. III. század folyamán megjelenik egy olyan Dionysos-elképzelés, amelynek attribútumai is kelet felé mutatnak, így Sabazios és Zagrios. Az előbbi voltaképpen Dionysos-Attis, a fiatalon meghaló, majd feltámadó isten. Az utóbbi a szétszaggatott Dionysos jelzője, akinek még élő, lüktető szívét egy mítoszváltozat szerint Zeus megeszi, s ennek folytán újra szüli, feltámasztja mint isteni gyermekét, tehát ez a Dionysos is az előbbi képzetkörhöz tartozik.
E szertartások beavatottjai, a thyasos tagjai a klasszikus (s a VI. század óta államivá avatott) Dionysos ünnepektől függetlenül, külön és titokzatosan, ki-csapongással és a közerkölcsöt sértő szertartásokkal ülték meg Bacchos-ünnepeiket. Rómában a rabszolgák és a szegény néprétegek körében toboroztak maguknak számos hívet a Bacchos-társaságok szervezői.
Hogy e bacchanáliák elterjedése pontosan mikor történt, azt nem tudjuk, azt azonban igen, hogy az i. e. II. század elején a római állam vezetői már oly veszélyesnek tartották e ,,társaságok”-at az uralkodó osztály szempontjából, hogy külön senatusi határozatban tiltották be őket, melynek szövegét nagyjából ismerjük is egy i. e. 186-ból maradt feliratos táblán. A határozat a bacchanáliák beavatottjaitól megvonja a római polgárjogot, s a különféle „bűnös” cselekmények elkövetőire súlyos büntetést szab. Úgy látszik, az I. században már nagyjából sikerült is felszámolni a vallási mezbe bújtatott szektákat, legalábbis Itáliában.

Valamivel később, voltaképpen csak az i. e. I. század első felében terjed el Itália-szerte, így Rómában is, az egyiptomi Isis-Osiris-Serapis kultusza, mely ellen a római államrend hivatalos képviselői újra meg újra felemelik szavukat, s egymás után születnek a kultusz gyakorlását tiltó rendeletek. Különleges politikai hangsúlyt kap ez a tiltakozás a polgárháborúnak abban a szakaszában, melyben Octavianus végleg szembekerül a keleti kényelemben, Kleopátra Alexandriájában élő triumvir-társával, Antonius-szal, s vele szemben mint az ősi, tiszta római vallásosság visszaállító]át szeretné feltüntetni önmagát az emberek előtt. Az intézkedésnek azonban alig van foganatja.
Isis naponként megismétlődő áhítatos szertartásai, az Isis-papok rejtelmes ceremóniái csakúgy vonzzák a tömegeket, mint a túlvilági élettel kapcsolatos, a hívőknek halál utáni öröklétet ígérő misztikus hiedelmek, s az, hogy e hitet bárki vallhatta, a ceremóniákon bárki részt vehetett, még a hetérák is. Ez utóbbi lehetőséget aztán bőségesen ki is használhatták titkos találkákra, új meg új kapcsolatok szövésére, kárpótolva azért a néhány napért, melyen az Isis-hivő nőnek tartózkodnia kellett a szerelemtől, s otthon is ájtatoskodnia kellett egyiptomi csörgettyűjének (sistrum) és egyéb szent tárgyainak társaságában.

A dolog odáig fajult Augustus és a császárok korára, hogy néha Róma-szerte visszhangzó botrányok lettek belőle. Leghíresebb ezek közt annak a római arisztokratának esete, aki Tiberius uralkodása idején (amiként Josephus Flavius elbeszéli) megvesztegette az Isis-templom papját, az pedig egy a templomban gyakran ájtatoskodó s az előkelő férfiúnak vágyait fölgerjesztő úri-asszonnyal elhitette, hogy maga a sakálfejű istenség, Anubis kíván boldog lenni karjaiban. A hiszékeny asszony férje tudomást szerzett a dologról, egyenesen Tiberiushoz ment panaszra, aki az összes egyiptomi és zsidó szertartások gyakorlását szigorúan megtiltotta Rómában, papjaikat pedig száműzte. Mindhiába.
Újra meg újra megjelent a templom felé vezető, virágszirmokkal behintett úton a hófehéren csillogó, földig érő ruhába öltözött beavatottak szent körmenete, a férfiak egyiptomi módra kopaszon, a nők kenőcstől illatozó hajukat átlátszó fátyollal fedve, s csörgőjüket rázva, míg köztük a papok vitték az istennő virágokkal koszorúzott képmását. Sípok és fuvolák zengtek, ifjak ünneplő kara énekelt, balzsam és tömjén illata terjengett az utcákon, ahová kitódult a nép, fáklyákkal és lámpásokkal a kezében, hogy így tisztelje meg az istennőt, a „csillagok anyját”.
S maguknak az isteneknek misztikus kísérete is fölvonult: sakálfejű maskarában, kezében az örök életet, a halál utáni feltámadást jelképező pálmaággal jött Anubis, utána az ágaskodó tehénmaskara, mely Isist mint a „termékenység ősanyját” jelképezte, majd ismét papok hozták a szent misztériumok titkos tárgyait, amelyeket csak a beavatottak ismerhettek, így írja le Isis körmenetét a leghitelesebb tanú, a II. században, Afrikában élt Apuleius, aki maga is Isis-hivő volt, Metamorphoses című művében (XI. g-n).

Végezetül még két keleti kultuszt itt kell megemlítenünk, melyek szélesebb körben való elterjedése ugyan az I-II. század fordulójára esik, megjelenése azonban már Augustus korában is megállapítható: egyikük a Mithras-hívők vallása, a másik a zsidó-keresztény szekták ideológiája. E két, látszólag sok mindenben különböző keleti vallásos irányzat egymás mellett említése egyéb-ként annál is indokoltabb, mert nemcsak abban egyeztek meg, hogy az isteni megváltás misztikus tanát hirdették, de abban is rokonok, hogy hosszú időn keresztül élethalál harcot vívtak egymással a római birodalom meghódításáért, mígnem i. sz. 343-ban Constantinus császár híres edictumával, a kereszténység elkönyvelhette végleges diadalát.
A Mithras-kultusz perzsa eredetű, szinkretisztikus vallási ideológiája a Fény és Sötétség harcának, Ormuzd és Ahriman kozmikus küzdelmének mitikus hiedelméből alakult ki, mely végül a Fénynek (a jó princípiumának) győzelmével ér véget.
Számos ábrázoláson láthatjuk a meztelen, vagy frígiai öltözetben ábrázolt Mithrast (nemegyszer sugárkoszorúval a feje körül), amint megöli a legyőzött bikát, s sötétségnek (a rossz princípiumának) képviselőjét. A misz-tériumnak is ez jelentette központi rítusát: a megölt bika vérével hintették be s tisztították meg azokat az újoncokat, akik a beavatottak, azaz a „megváltottak” közé akartak kerülni, s így ezáltal a fény istenének, Mithrasnak hívévé szegődni. Az egyik leghíresebb Mithras-szentélyben, melyet Aquincumban ma is meglehetősen ép állapotban láthatunk, világosan felismerhető az az áldozati helyiség, amelyben a szertartás végbement. Hasonló misztikus ideológiát hirdettek a zsidók szektái is, melyet mint Horatius tudósít róla az i. e. század második felében már jól ismertek Rómában. Igaz, hogy egy ideig csak kuriózumnak számítanak Jahve hívei, elzárkóznak a világ elől és a maguk külön életét élik.

Attól kezdve azonban, hogy az „isten fiának”, a megváltó Jézus Krisztusnak tanai elterjednek a szekták körében, aki ugyanúgy a jóság princípiuma, mint Mithras, s aki majd az utolsó ítélet napján végleges győzelmet fog aratni a Sátánon, a rossz princípiumán, ez a vallásos misztérium is kiáradt a szekták szűk keretéből. Beavatottal nem a megölt bika vére, hanem a „keresztvíz” révén válnak a szekta tagjaivá. Ezáltal ők is megváltottakká válnak, és ígéretes híveivé az örök boldogság országának. Sőt, a II. századtól kezdve az ő eredetileg zsidó egyistenük már azt sem kívánja meg, hogy hívei zsidó szer-tartás szerint körülmetélkezzenek. Papjai és apostolai egy mindenki számára üdvösséget nyújtó misztikus ideológia jegyében toborozzák híveiket.
Már Josephus Flavius ír róluk az i. sz. I. század második felében, s ha ezt a szövegrészt, mely Jézus Krisztus istenvoltáról s feltámadásáról szól, későbbi betoldásnak kell is tartanunk, ahhoz semmi kétség nem fér Origenés egyházatya tanúbizonysága szerint, hogy a zsidó történetíró már beszélt róluk és az igaz embereket megváltó „istenfiáról”, Jésusról.