Romulus, a városalapító király intézkedéseinek ismertetése során Dionysius Halicarnassensis, az i. e. I. században kialakult ideológiának megfelelően, eszményi színben tünteti fel az első király politikai és filozófiai bölcsességét. Célja az volt, hogy saját felfogását minden aktuális kérdésben Romulusnak tulajdonítsa. Ezért a legfontosabb vallási intézkedéseket sem a második király Nurna Pompilius, hanem már Romulus határozataiként mutatja be. Ez vonatkozik a mítoszok istenképének elutasítására is.
Romulus felismerte az államok boldogulásának azokat az okait, amelyeket fennen emleget ugyan minden politikus, de kevesen tartják magukat hozzájuk. Ezek közül első helyen áll az istenek jóindulata, amely ha megvan, az emberek minden dolga sikerül. Második a bölcs józanság és igazságosság, amelynek révén kevésbé ártanak egymásnak, inkább képesek egyetérteni, s a boldogságot nem a leghitványabb gyönyörökben keresik, hanem az erkölcsi jóban. Végezetül a harci virtus, amely által a többi erény is hasznossá válik.

Jól tudta azonban, hogy ezek az [erkölcsi] javak nem maguktól keletkeznek, hanem a célravezető törvények és a nemes törekvésekben való versengés teszi a városokat kegyessé, bölccsé, igazságszeretővé s a harcban is derekassá. Minderre gondja volt, amikor [tevékenységének] kiindulópontjául az istenek és szellemek iránti tiszteletet tette. Szentélyeket és szent ligeteket, áldozati oltárokat és istenszobrokat, ezeknek alakját, jelképeit, az emberi nemnek juttatott jótéteményeikről vallott hitet, az ünnepeket, melyekkel minden egyes istent tisztelni illik, az áldozatokat, amelyekkel az emberek megörvendeztetik őket, törvényszüneti és munkaszüneti napokat és egyéb ünnepségeket s minden ezekhez hasonló dolgot úgy szervezett meg és úgy tanított, ahogyan azt a legkiválóbb görög tanítások hirdetik.

Ámde az istenekről hagyományozott mítoszokat, amelyekben istenkáromlás és [az istenekkel szemben való] rágalom is akad – hitványnak, haszontalannak és rútnak tartotta, nemcsak istenekhez, hanem emberekhez is méltatlannak –, ezért ezeket mellőzte, s a polgárokat arra késztette, hogy az istenekről a leghelyesebb módon beszéljenek és gondolkodjanak, ne tulajdonítsanak nékik semmi olyat, ami gáncstalan természetükhöz méltatlan.

A rómaiak nem mondanak tehát olyasmit, hogy Uranost saját gyermekei megfosztották férfiasságától, hogy Kronos eltüntette saját ivadékait, félve merényletüktől, hogy Zeus megdöntötte Kronos uralmát, és tulajdon apját az alvilág börtönébe vetette; itt nem regélnek az istenek harcáról, sebeiről, rabságáról vagy embereknek tett szolgálatairól. Itt nem tartanak egyetlen gyászruhás, keserves ünnepet sem, asszonyi önmarcangolás és jajveszékelés közepette, az eltűnt istenekért, mint ahogy a görögök megünneplik Persephoné elrablását, Dionysos szenvedését és más hasonlókat . Itt nem fordulnak elő – bár az erkölcsök már megromlottak – megszállott felvonulások, őrjöngő menetek és körjáratok, bacchanáliák, titkos szertartások, férfiak és nők közös éjszakázása a szentélyekben, vagy egyéb, ezekhez hasonló botrányos cselekmények.
Ellenkezőleg: mindenben, ami az isteneket illeti, szent óvatossággal szólnak és tesznek, eltérően mind a görögöktől, mind a barbároktól. S amin a leginkább csodálkozom: bár tízezrével özönlenek a városba az idegenek, akik ősi isteneiket nyilván hazai szertartásaik szerint tisztelik, ezen idegen kultuszok egyikét sem vezették be hivatalosan városukba (ami pedig másutt már gyakran megtörtént!). Ha pedig a jóslatok utasítására idegen kultuszt honosítanak is meg, azt saját törvényeik szerint szervezik, kiküszöbölve belőle minden mitikus és babonás vonást; így jártak el az Ida-hegyi istennő kultuszával is .

Áldozatait és ünnepi játékait ugyanis évről évre a praetorok rendezik római szokások szerint: rítusát viszont egy frigiai férfi és egy frigiai nő végzi el; az Anyaistennőnek hódolva – szokásaik szerint – körbejárják a várost, mellüket verdesik, és követőikkel együtt fuvolák hangjára és dobok pergésére éneklik az Anyaistennő himnuszait.
Az itt született rómaiak közül azonban egy sem akad, aki részt venne az Anyaistennő felvonulásában, aki a fuvolák hangjára, tarka ruhát öltve járná a várost, vagy részese óhajtana lenni ezeknek az orgiasztikus szertartásoknak: ezt tiltja a törvény és a senatus határozata. Ennyire elővigyázatosan viselkedik ez a város az istenek idegen eredetű szertartásaival szemben, mert visszariad mindenfajta illetlen túlzástól.


(Dionysius Halicarnassensis II. 18–20. fej.)