A görög mitológiával való megismerkedés kétféle módon hatott Rómában. Egyrészt közvetlenül vették át az istenekről szóló görög regéket, csupán a nevek váltak latinokká.

Az időszámításunk kezdete előtti évtizedekben a halikarnassosi Dionysius római történetében Romulus államférfiúi bölcsességét magasztalja azért, hogy az istenekhez méltatlan görög mítoszokat száműzte városából; fiatalabb kortársa, Ovidius már teljes terjedelmében veszi át mindazt a mítoszanyagot, amit a görög képzelet az istenekről elmondani tudott. Ez azonban nála is irodalmi anyaggá szublimálódott; a mítosznak mint a világ egyetemességét értelmező a lét végső problémáit a költői szépségű mese nyelvén megszólaltató vallásos alkotásnak – amennyire ez forrásainkból megállapítható – nem volt helye a római gondolkodásban.

Annál erőteljesebb és komolyabb az a közvetett hatás, amely az isteneket egy-egy funkció védelmezőiből történeti tényezőkké tette. Róma istenei nem a tér és az idő végtelenségében élnek és tevékenykednek – vagy ha igen, ez az ember számára érdektelen –, hanem Itáliában és Rómában.
Róma előtörténete és korai története most már ezernyi szállal fűződik az istenek világához. Istenek voltak Itália legrégibb királyai: Saturnus, Picus és Faunus. Istenek bábáskodtak Róma keletkezésénél. Mars az atyja Róma alapítójának, Iuppiter a védelmező istene, ő maga halálában Quirinusszá vált. Róma minden kultuszhelye egy-egy történeti eseménynek is színhelyévé lett – másfelől pedig a város minden nevezetes pontja, épülete, magaslata és forrása egy-egy isten egykori jelenlétének köszönheti hírét.

A Lupercal, a farkasűző papok” gyülekező helye az a pont, ahol a farkas anya Romulust táplálta. Acca Larentia, a Lar-istenek ősanyja nem más, mint Romulus dajkája; a capitoliumi szentély helyét maga Iuppiter jelölte ki az általa nyújtott csodajellel; a római seregek minden veresége valamely isten haragja miatt érte őket, és minden siker az istenek közbelépésének köszönhető.
Róma egész története az istenek jelenlétében és cselekvő részvételükkel zajlott le, és az istenek minden tevékenysége Rómára és népére irányul. Ez a tevékenység pedig eleve meghatározott célt követ: Róma nagyságának előmozdítását. Azok az istenek, akik a korai elképzelések szerint az egyének és szűkebb társadalmi csoportok ügyét vitték sikerre, Róma államának sorsáért vállalták immár – visszatekintőleg is, a jövőt illetően is – a felelősséget.
Az etruszk és görög elemek behatolásának eredményeként az i. e. IV. század végére lényegileg véget ért a római vallás kialakulásának második nagy alkotó korszaka is. Stabilizálódott a hivatalos tiszteletben részesülő „állami” istenek sora, megszilárdult a közöttük történetileg létrejött rangsor is.

Az istenek létszáma a további fejlődés során még kiegészülhetett részben újonnan teremtett, megszemélyesített, elvont fogalmak isteneivel, részben idegenből betelepített további istenekkel – ám az istenvilág szerkezete lényegileg nem változott többé. Az egykori „funkció-istenek”, amennyiben nem azonosultak a görög istenvilág nagyjaival, elvesztették jelentőségüket – legfeljebb alig értett szertartások és imaformulák címzettjeiként, vagy tudósok és kuriózumgyűjtők listáinak alkotórészeiként maradt fenn puszta nevük is.