Az istenektől küldött jelek elvileg kétfélék: olyanok, amelyeket tetszésünk szerint előidézhetünk (omina impetrativa), és olyanok, amelyeket jó- és inkább rosszkedvükben önként adnak (omina oblativa). Előidézhető és „tervszerűen” végezhető pl. a madárjóslásnak több fajtája. A legjelentősebb közülük az auspicium, „madárszemle”: ezt csak a király, illetve a köztársaság idején a legnagyobb magistratusok (consul, praetor illetve dictator) utasítására a legfontosabb állami jellegű intézkedések és hivatalos vállalkozások, pl. hadba indulás, választás, újonnan választott vezető tisztviselő hivatalba lépése alkalmából, az erre hivatott papi testület tagjai, az augurok, igen szigorúan előírt rituálé alapján végezhették.

Meghatározott és pontosan kijelölt helyen kellett „figyelniük a madarakat”: Róma városában a Capitolium-dombnak egy jó kilátást nyújtó pontja, az auguraculum szolgált a madárszemlék színhelyéül. Bizonyos madárfajtáknak (pl. sas, keselyű, ölyv) a röpte, másoknak (pl. fürj, bagoly, harkály stb.) a hangja illetve éneke szolgált a következtetés alapjául; az eredmény vagy az volt, hogy a szóban forgó vállalkozás tetsző az isteneknek, vagy az, hogy ellenzik: ilyenkor a tervezett vállalkozást el kellett halasztani mindaddig, amíg jó előjelet nem kaptak. Mivel pedig ennek a „jóslás”-nak (helyesebben: előjelkérésnek) alapjául a legkülönbözőbb madárfajták megfigyelése szolgálhatott – viszonylag rövid ideig tartó megfigyelés feltétlenül meghozta a kedvező vagy kedvezőtlen eredményt. Ha az istenek válasza különösen sürgős volt – pl. hadrakelt seregnél csatába bocsátkozás előtt –, a „csirkétől” nyújtott előjelekhez (omina ex tripudiis) folyamodtak.

A vezéri sátor mellett elhelyezett ketrecben tartották a „szent csirkéket”, s az előjelet annak megfigyelése szolgáltatta, vajon a megnyitott ketrec elé szórt áldozati sós darából jóízűn és mohón csipegetnek-e (ez kedvező előjel volt), vagy csak ímmel-ámmal, vagy – és ez volt a legrosszabb – a ketrecből ki sem mozdulva, hozzá sem nyúlnak az eléjük szórt ételhez. Előjeleket szolgáltatott a levágott áldozati állatok (tulkok, sertések, juhok, kecskék) belső részeinek vizsgálata is. Főként a máj, szív és egyéb belsőségek jellege volt mérvadó. Szépen kifejlett, ép belső részek jó előjelet adtak, ha azonban a máj (és annak legkényesebb része, a májcsúcs) avagy a szív fejletlen, ez rossz előjel volt, az istenek nemtetszését mutatta.

A legszörnyűbb előjel az volt, ha valamely belső szerv (pl. akár a szív is!) teljességgel hiányzott – ez történt állítólag akkor is, amikor Caesar, meggyilkolása napján, a szenátus üléstermébe menet, a szokásos áldozatot bemutatta. Amikor viszont Augustus, a későbbi „császár első áldozásakor a jós mindegyik belső részből kettőt talált (két szívet és két májat!) – ezt különösen örömteli jelnek nyilvánította.
Az áldozati állatok ilyetén tanulmányozása a haruspexek feladata volt. Ezek, a madárjósoktól (augur) eltérően nem választott személyek, hanem alkalmazottak, szakemberek voltak; nem alkottak önálló testületet; legtöbbször (még a kései korban is) etruszk származásúak – és ennek következtében tekintélyük is jóval kisebb volt az előbbieknél.

Tekintélyesebb római politikusok szívesen választatták magukat augurnak, madárjósnak – így többek között Cicero, Caesar, Marous Antonius és Augustus császár –, de egyik sem adta volna magát a bizalmas körben csalókként emlegetett haruspexek közé (róluk, és nem az augurokról tartotta az ismert szólásmondás, hogy ha közülük kettő találkozik, cinkosan összenevetnek.)
Mindezek az előjelek – „mesterségesen előidézhetők”, mert minden esetben hoztak valamilyen – pozitív vagy negatív – eredményt. Ámde az istenek kérés nélkül is kifejezhetik szándékukat: égi jelekkel, különös jelenségekkel és csodákkal. A római papok minden évben összeállították az abban az évben jelentett rendkívüli jelenségeket, ún. prodigiumokat: villámcsapásokat (főként, ha halálos kimenetelűek vagy derült égből következnek be), a torzszüléseket (kétfejű borjak stb.), ökrök emberi hangon való megszólalását, az istenszobrok „izzadását” (ha „vért izzadtak” – ez különösen baljóslatú volt), Mars szent lándzsájának vagy pajzsának megmozdulását, nap- és holdfogyatkozást, üstököst – és így tovább. Mindezeket általában figyelmeztetéseknek tekintették; olyan veszély jeleinek, amely még elhárítható – többek között engesztelő szertartásokkal.

A jósjelek és előjelek „tudományának” alapelvei etruszk hatásra nagyjából az i. e. VI. század folyamán alakultak ki. A római köztársaság, később a császárság idején is ennek az „etruszk tudománynak” szellemében (és gyakran etruszk származású személyek igénybevételével) folytatódott az értelmezés és elhárítás technikája – még akkor is, amikor felvilágosult szellemek már csak mosolyogni tudtak az ősi szertartásokon.
Az etruszk hatás azonban nemcsak közvetlenül érvényesült a római vallás alakulásában, hanem görög vallási képzetek közvetítőjeként is. A görög Polydeukés és Héraklés latin névalakjai (Pollux és Hercules) azt sejtetik, hogy ezek a nevek etruszk formájukban váltak ismeretessé Rómában.