A római hagyomány több ízben említi a királykor híres madárjósának, Attus Naviusnak csodás tetteit (vö. Livius 1, 36; Cicero: De nat, deor. 2, 9). Az itt közölt beszámoló szerzője, Dionysius Halicarnassensis a nevet tévesen Attius Naeviusnak írja. Az elbeszélés célja részben az, hogy a madárjóslat „tudományos” voltát hitelesítse a már korán felmerült kételyekkel szemben, másrészt, hogy a római jós fölényét igazolja az etruszk jóstudománnyal való összehasonlításában.

Abban az időben [Tarquinius Priscus uralkodása idején] élt a leghíresebb madárjós. Oltárokat helyezett át egyik helyről a másikra; meghatározta Iuppiter szentélyének helyét, és jóstehetségénél fogva másban is közölte az istenek szándékát a néppel. Személyneve Naevius, nemzetségneve Attius volt; mindenki elismeri, hogy a jóstudomány mesterei közül ő volt a legkedveltebb az istenek szemében, és e tudása által nagy hírnevet is szerzett, mert a madárjóslás terén hihetetlen és elképesztő eredményeket ért el. Ezek közül egyet idézek fel és mondok el – azt, amely számomra a legcsodásabbnak tetszik. Előbb azonban arról szólok, milyen körülmények közül indult el, és milyen isteni indítás révén szerzett akkora hírnevet, mely korának minden neves augurját beárnyékolta.
Atyja szegény ember volt, hitvány kis földet művelt, s ebben a gyermek Naevius is korához mérten segítette, többek között azzal, hogy disznait legeltette. Egy ízben elaludt, és mire felébredt, több disznaja eltűnt. Egy ideig sírdogált, mert félt apja ütlegeitől. De hamarosan útnak eredt és felkeresett egy közeli, a héroszoknak emelt aprócska szentélyt.

A héroszokat arra kérte, segítsenek az elveszett disznók felkutatásában; ha ezt megteszik – ígérte –, nekik adja annak a szőlőskertnek legnagyobb fürtjét. Hamarosan meg is kerültek az állatok, s a gyermek teljesíteni akarta fogadalmát. Most azonban zavarban volt: honnan tudja, melyik a legnagyobb szőlőfürt? Búsan kérlelte most az isteneket, madarak útján mutassák meg neki a keresett fürtöt. Az istenség juttatta eszébe a megoldást: a szőlőskertet [gondolatban] két részre osztotta, egyik jobb kéz felől, a másik balról, majd megfigyelte a szőlőskert két része fölött repülő madarakat.
Amikor az egyik rész felett megjelentek a kívánt madarak, ezt ismét két részre osztotta, és figyelte, hol jelennek meg ismét madarak. Így folytatta a terület felosztását, míg végül alájabújt annak az egy szőlőtőnek, amelyet az utolsó madár mutatott, és valóban: csodás nagyságú szőlőfürtre bukkant. Miközben azt a héroszok szentélyébe vitte, éppen apjával találkozott. Elcsodálkozott az apa a szőlőfürt nagyságán, és meg is kérdezte fiát, miként sikerült rábukkannia. Az pedig töviről hegyire elmondott mindent. Az apa joggal következtetett most már arra, hogy fiában vele született jóstehetség lakozik; elvitte hát a városba, és iskolába járatta. Miután általános tanulmányait sikerrel elvégezte, az etruszk tudósok legnevesebbikének gondjaira bízta, hogy ott tanulja meg a madárjóslás mesterségét [gör.: oiónoskopiké techné].

Naevius vele született jóstehetségéhez most már hozzájárult az etruszkoknál elsajátított tudomány is, s így – miként mondtam – messze túlszárnyalta a többi madárjósokat. Minden állami megkeresés esetében a városi madárjósok – bár nem tartozott szervezetükhöz – őhozzá fordultak, mert minden jóslata bevált; nem is jósoltak semmi olyat, amit ő jóvá nem hagyott.


(Dion. Halic. III. 70–71)