Tarquinius uralma alatt valamely isten vagy jó szellem jóvoltából csodás szerencse érte Róma városát.17 Ennek révén nem csupán valamely meghatározott rövid időre, hanem mindörökre megszabadult a súlyos csapásoktól. Történt ugyanis, hogy egy idegen asszony kereste fel a zsarnok királyt, és megvételre felajánlott neki kilenc könyvet, tele a Sibylla-jóslatokkal. Mivel a király nem volt hajlandó a megszabott áron megvásárolni a könyveket, a nő eltávozott, és hármat közülük elégetett; amikor hamarosan visszatért, a maradékot ugyanazon az áron kínálta fel. Eszeveszettnek tartották, és kinevették, amiért a kevesebb könyvért ugyanazt az összeget követelte, amelyet az összesért sem tudott elérni. Ám ő eltávozott, a maradék könyvek felét elégette, s a meghagyott háromért ismét ugyanannyi aranyat követelt.

Tarquiniust csodálatba ejtette az asszony akaratereje, s elküldött a madárjósokért; előadta nekik a történteket, és tőlük kérdezte meg, most már mitévő legyen. Azok bizonyos jelek alapján észrevették, hogy a király isteni eredetű értéket utasított vissza, és súlyos balszerencsének nyilvánították azt a tényt, hogy nem vette meg valamennyit. Arra utasították hát, számlálja le az asszony kezébe a követelt aranyakat, és fogadja el azt, ami a jóslatokból megmaradt.

Az asszony átadta a [maradék] könyveket, és azzal az intelemmel, hogy tanulmányozzák gondosan – eltűnt az emberek közül. Tarquinius pedig kiválasztott a polgárok közül két előkelő embert, melléjük adott két közszolgát, és őrájuk bízta a könyvek őrzését. Ezeknek egyikét, Marcus Atiliust, mivel úgy látszott, becstelenül járt el, és az egyik közszolga fel is jelentette emiatt, mint valami apagyilkost, bőrzsákba varrták és a tengerbe vetették.

A királyok elűzése után maga a város vállalta el a jóskönyvek feletti felügyeletet; a legelőkelőbb polgárokat jelölték ki őrzésükre. Ezek élethossziglan viselik ezt a tisztséget, mentesek a katonáskodás és egyéb állami feladatok alól; közszolgákat is rendeltek melléjük, s ezek nélkül az [előkelő] férfiaknak nem szabad a jóskönyvekbe betekinteniük. Egy szó mint száz: a rómaiak egyetlen kincsüket sem tartják oly szentnek és magasztosnak, mint a Sibylla jósigéket. Ezeket veszik elő, amikor a senatusnak súlyos ügyekben határoznia kell; ha lázadás lesz úrrá a városon, ha háborúban súlyos vereség éri vagy pedig csodákat avagy nehezen értelmezhető csodás jelenségeket észlelnek (ez utóbbira többször is akadt példa). Ezek a jóskönyvek a marsus háború idejéig Iuppiter Capitolinus szentélye alatt, egy földalatti üregben, kőládában voltak elhelyezve, és tíztagú [bizottság] őrizte őket. Amikor pedig a 173. olympiai játékokat követően elhamvadt a szentély – akár szándékosan történt ez, mint némelyek gondolják, akár véletlen révén –, az isten többi ajándékával együtt ezek is a tűz martalékaivá lettek.

A jelenleg meglévő [Sibylla-jóslatokat] több helyről hordták össze: egy részüket Itália városaiból, másokat az ázsiai Erythrai városból (oly módon, hogy a szenátus háromtagú bizottságot küldött ki a másolatért), továbbiakat pedig más városokból szereztek, illetve magánszemélyek másolták le őket. Ezek között a Sibylla-jóslatoknak több utánzata is akad, ami az ún. sorkezdő betűk [akrostiohonok] rendjéből állapítható meg. Magam csak azt mondom el, amit Terentius Varro közölt az „isteni dolgok”-ról szóló könyvében.19


(Dion. Halic. IV. 59–62)