A római vallási szervezetről valóban megállapíthatjuk, hogy az valóban jogászi alapossággal került megszervezésre. Láthattuk, hogy az egyes papi tisztségek, testületek létrehozása is jogi aktussal (törvényhozással) történt, működésüket, tagjaik jogait és kötelezettségét is ebben határozták meg. A testületek alapítása általában az ősi idők homályába vész, de azok lényegében változatlanul működtek a köztársaság végéig. A papok kinevezéssel vagy választással kerültek tisztségükbe, tehát ugyanúgy, mint a magisztrátusok. Egyedül a kooptálás intézménye tért el a világi tisztségviselőknél alkalmazott megoldástól, de ezt aztán később megszüntetésre is került.
Közös vonás volt az is, hogy a papság nem alkotott elkülönült társadalmi csoportot, a papi tisztség nem követelt meg transzcendens teljesítményt, elhivatottságot vagy kiválasztottságot, arra az azt betöltő ugyanúgy egy megbízást kapott, mint bármelyik világi tisztségre. Egy papi tisztségre elvileg tehát ugyanúgy lehetett egy egészséges római polgárnak esélye, mint egy világi magisztratúrára, sőt a két tisztség egy kivétellel (rex sacrorum) halmazható is volt, de a kivétel sem elvi okra, hanem csak a királyság visszaállítása miatti elemi aggodalom számlájára írandó.

Megfigyelhető, hogy a vallási testületek egymástól függetlenül és egymás mellett az elhatárolt feladatkörük szerint önállóan működtek. Nem alakult ki tehát egy egységes és hierarchikus szervezetrendszer. Ez azonban nem vezetett anarchiához, mivel egy laza hierarchikus kapcsolat azért volt az egyes elemek között. Elvileg a rex sacrorum volt a római állam vallási feje, mivel ő vitte tovább a király szakrális funkcióját. De pont azért, hogy világi hatalmat nehogy magához tudja ragadni és ezzel a királyságot helyreállítani, a világi tisztségek betöltésétől szigorúan elzárásra került, még a legcsekélyebb világi tisztséget sem viselhette.

De a vallás területén sem illette meg az irányító szerep, ott is csak egy reprezentatív vezető volt. A tényleges vallási vezető a pontifex maximus volt annak ellenére, hogy a ranglétrán hátrább állt. Ő nem csak saját testületét vezette, de valamennyi testület, illetve a teljes vallási élet felett is egyfajta irányító szerepet töltött be. Ez legélesebben a Vestapapnők esetében jelentkezett, ő ragadta ki a kiszemelt lányokat apjuk hatalma alól, majd ő töltötte be felettük a pater familias szerepét és ennek keretében utasíthatta és büntethette őket.
A pontifex maximus más vallási testületekbe tartozókat is utasíthatott, ami elvileg aláfelérendeltségi viszonyt feltételez, de néhány esetben az utasított ellenállását is tapasztalhatjuk és az, hogy ilyenkor az ügy a népgyűlés elé került, bizonyítja a szemben álló felek elvi mellérendeltségét. Ezt leszámítva azonban a pontifex maximus egyértelműen a római állam vallási vezetője volt és ez rögzült a köztudatban is oly mértékben, hogy ezt a címet a keresztény korban Róma püspökei azaz a római pápák is átvették.

A pogány Rómában ugyanakkor nem csak az egyes vallási testületek működtek önállóan, de az egyes testületeken belül is demokratikus jelleg figyelhető meg. Bár minden testületnek volt egy vezetője, aki annak irányítását végezte, de a testületi döntéseket együtt hozták, ahol a testület vezetőjének is csak egy szavazata volt, így fordulhatott elő olyan eset, amikor a testület saját vezetőjével ellentétes döntést hozott.



Bajánházi István