A papság tagjai (sacerdotes) közé soroljuk az egyes papi tisztségeket önállóan betöltő személyeket és a papi testületek (collegium), illetve papi társaságok tagjait (fraternitas, sodalitas) egyaránt. A rómaiak a vallási feladatok ellátását ugyanis általában testületi szervek szervezésével oldották meg, ez alól kivételt képeznek a flamenek, akik szám szerint ugyan többen voltak (15 fő), de mégsem alkottak testületet, hanem mindegyikük önállóan végezte egy-egy meghatározott istenség kultuszát.
Hozzájuk hasonlóan a rex sacrorum is egyedül töltötte be hivatalát. Ezt a különbséget leszámítva azonban a működési elvek azonosak voltak, sőt egyes kezdetben önálló papi tisztségek később testületekbe szerveződtek, ezért testületi formát tekinthetjük alapvetőnek, még akkor is, ha ez alól mindig is találunk kivételeket.

A római vallási rendszer kialakításáról nem maradt fent megbízható forrásanyag. Livius szerint ugyan a madárjóslást már az alapító Romulus is gyakorolta, de a történetírók szerint csak a második király, Numa Pompilius volt az, aki megalapította az első papi testületeket. Numa a források szerint nyolc ilyen testületet alapított és egyben szabályozta is azok működését.
Nem kizárt, hogy a Kr. e. 181-ben a Janiculum-dombnál L. Petilius írnok földjében megtalált vallási tárgyú iratok ezek a leírását tartalmazták. A források ellenére mégis valószínűtlen, hogy a római vallási rendszer kialakítása egyetlen személy nevéhez lenne köthető. Valószínűbb azt feltételeznünk, hogy kezdetben csak csekély számú papi testület jött lére és később folyamatosan alakultak ki újabbak és újabbak. A rómaiak ugyanis sok vallási szokást és jelképet vettek át, előbb a környező rokon etnikumú népektől, majd később az etruszkoktól.

Az időnként bekövetkező rendkívüli vagy megmagyarázhatatlan eseményeket, jelenségeket megpróbálták a túlvilágiak jelzéseként értelmezni és arra az állam nevében válaszokat találni. Ez a válasz néha új papi testület létrehozását jelentette, kezdetben valószínűleg intenzívebben vagy a meglévők feladatának kiterjesztését, ami később az általános megoldás lett. Idővel valamennyi szokatlan eseményre kialakult valamilyen válasz (pl. áldozatok vagy játékok bemutatása, böjt tartása, fogadalmi templom felépítése, fogadalmi szobor elkészítése stb.).
A későbbi időkben pedig már találunk hiteles tudósítást is egyes kultuszok átvételéről, amihez általában azt gondozó testület megalapítása is kapcsolódott, majd a keleti hódításokkal jellemzővé vált a görög mitológia átvétele, illetve a saját korábbi vallási jelképek ennek történő megfeleltetése és így a római mitológia „civilizálása”.

Az idegen vallási kultuszokkal szembeni vallási tolerancia vagy inkább félelem az egész köztársaság ideje alatt megmaradt: az idegen népek által tisztelt kultuszokat inkább átvették és beépítették saját vallási rendszerükbe, semmint eltörlésükkel az ismeretlen túlvilági hatalmak ismeretlen bosszúját kockáztatták volna.
Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez az átvétel is szervezetten, az erről hozott állami döntés keretében történt. Ez a korai időkben általában azt jelentette, hogy az adott istenség kultuszát, jelképeit fizikailag is áttelepítették Rómába, később pedig azt, hogy a vallási jellegű dolgokat általában kivették a hadizsákmány fogalma alól és azokat helyszínen háborítatlanul hagyták, ezek védelméről vagy az ezeket ért sérelem helyreállításáról a továbbiakban a római állam gondoskodott. A hivatalosan át nem vett kultuszok ellen viszont a római állam folyamatos és szigorú harcot hirdetett. Ide tartozott az idegen vallás képviselőinek kiűzése Rómából, a szertartások betiltása, sőt a vallási iratok elégetésének elrendelése is.

Egy új papi testület megalapítása törvényben történt. Mivel az alapítások jelentős részére még a királyság kezdetén került sor, de a királyi törvények (leges regiae) csak töredékesen maradtak fenn, így ezekről részletes és hiteles forrás nem áll rendelkezésünkre. A testületek azonban működésük során megőrizték az eredeti szabályokat, így az ezekről készült későbbi leírások visszavetíthetők a kezdeti időkre, illetve egyes testületek később a történelmi időkben kerültek magalapításra.
Az alapításkor meghatározásra került a testület fő feladata, tehát az, hogy mely istenség felé képviseli a római államot, az ehhez követendő rítusok pontos leírása (milyen szöveget mikor, milyen gesztusokkal kísérve kell elmondaniuk, milyen ruházatot kell a tagoknak viselni stb.), a tagok száma és a taggá válás speciális feltételei, illetve a feladat ellátásához szükséges anyagi alapok biztosítása. A feladat és a rítus nem változott, a tagok száma viszont több esetben idővel megnövelésre került.

A tagsággal kapcsolatban általános előírás volt, hogy csak szabadon született, testi hibáktól mentes római polgár lehetett jelölt. Az önjogúság viszont nem volt feltétel, sőt a papi tisztség elnyerése viszont felszabadította a fiút az apai hatalom alól. A római polgárok közül is kezdetben csak az alapítók leszármazottjai (patricii), majd a Kr. e. 300-ban elfogadott lex Ogulnia megnyitotta formálisan ugyan csak az auguri és pontifexi testületek kapuit, de gyakorlatilag egy-két kivétellel valamennyi testületét a később érkezettek (plebeii) leszármazói előtt is. Ezen általános feltételeken túl ismerünk az egyes tisztségekhez kapcsolódó további meghatározott előfeltételeket is.
A jelölt általában a meglévő tagok döntése alapján, azaz kooptálással került a megüresedett helyre, de Kr. e. 103-tól a lex Domitia szerint bizonyos testületeknél a testület javaslata alapján a nép választotta meg az új tagot. A tagság általában élethosszig tartott, de ismertek ez alól is kivételek, illetve a tagságról bármikor le is lehetett mondani. A tagok életét, viselkedését számos előírás szabályozta, ezekben számos, a mindennapi életet is érintő, korlátozás jelent meg. Előírták azon külső jeleket, amelyek az adott testülethez tartozókat felismerhetővé tették. Tagjaikat az általános tiszteleten túl általában privilégiumok is megillették: például a hadkötelezettség, illetve adófizetés alóli mentesség, bár ez utóbbi alól válságos helyzetben kivételt tettek.
A papi testületekre általánosságban jellemző volt még, hogy feladatuk ellátásához önálló vagyonnal rendelkeznek, amit úgy biztosítottak, hogy megalapításukkor az alapító gondoskodott a feladatok ellátásához szükséges vagyoni juttatásról is, ezért is volt szükség az alapításkor törvényhozási aktusra. Ezek a testületek ebből a vagyonból, illetve a működés során szerzett bevételekből folyamatosan működnek a tagok időnként bekövetkező szükségszerű változása ellenére, ami a jogi személyiség egyik fontos ismérve.

Az érett köztársaság idejére kialakult az a római vallási rendszer, amelyre a sokszínűség és a mellérendeltség volt a jellemző, tehát nem alakult ki egy egységes és hierarchikus vallási szervezet. Több, lényegében egymástól független és egymás mellé rendelt papi testületet, illetve papi tisztséget találhatunk önálló feladatkörökkel. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha ezek közül voltak fontosabbak és kevésbé fontosak a világi állami élet szempontjából, illetve akkor is ha egyes papi tisztségek feladata kiterjedt a többi testület, illetve azok tagjai feletti ellenőrző, felügyeleti feladatok ellátása is.
Jelen keretek nem engedik meg valamennyi vallási testület részletes elemzését, így csak azokat elemzem, amelyek működésük során az állam profán viszonyaival, illetve a joggal szorosabb kapcsolatot mutatnak.



Bajánházi István