Az első korszak az ősidőktől a királyság végéig, vagyis Tarquinius Superbusig tart. A legrégebbi római vallás tulajdonképpen két itáliai törzsnek, a latinnak és a szabinnak közös vallása volt, míg az etruszk törzs az idők folyamán a szertartások külső formáival gyakorolt hatást a vallás fejlődésére. Ebben az első időben az istenek még nem alakultak ki személyiséggé. Hiányoznak a mítoszok a templomok az isten szobrok.
Az istenekre csak egyszerű jelképek emlékeztették a rómaiakat (így Jupiter jelképe a kovakő, Mars jelképe a dárda Vestáé a tűz volt). Jupiter, Mars, Quirinius istenek papjai a patricius flamenek, legtekintélyesebb legősibb papi testületet alkotják.

JUPPITER a latinok hitében a vihar félelmetes istensége volt, kinek fegyvere a villám s kinek hatalmas akaratát a villám feltűnéséből és a madarak röptéből igyekeztek kiolvasni az augurok (jósnők). Az augurok testülete független főpapi testület, szerepe arra korlátozódott, hogy kiderítse egy-egy adott terv fas volt-e vagy sem. Az istenektől azt kérték: Si fas est...ha fas küldj ilyen és ilyen jelet. A konkrét foglalatosságot auguriumnak, a madarak és jelek megfigyelését auspiciumnak nevezték. Ők avatták fel a papi személyeket és a vallásos vagy állami célokat szolgáló nyilvános tereket, épületeket. Számuk eredetileg 3 volt, később 16-ra emelkedett.

A római kultuszban hadisten szerepet játszott, később, pedig az állam legfőbb védnöke lett, díszes temploma a Capitóliumon ált. Igen szigorú és méltóságteljes istenség volt. Jótékony esőt is ő küld a földre. A csatában, mint a futást „megállító” (Jupiter Stator) segítette meg híveit s ezért a győzelmes római hadvezér az ellenség vezérének zsákmányul, ejtet fegyverzetét neki, szokta áldozni. Ő a Terminus, aki őrködik határok felett Optimus Maximus – nak („Legjobb és Legnagyobb Jupiter”-nek) is nevezték. A görög vallás behatolása óta természetesen Jupiter teljesen egyértelművé lett Zeusszal. Jupiter a jog, eskü és a húség őre. Az egész római történelem folyamán ő maradt meg a legfőbb istennek. Kő – Jupiternek is hívták.

MARS volt a rómaiak legkedvesebb istene, a hagyomány szerint Romulusnak és Rémusnak atyja, a férfiasság és a föld istene. A Július-család is ősatyját tisztelte benne. Ő a férfierő megszemélyesítője, a közösség oltalmazója a veszélyek ellen. A hagyomány szerint Romulus Mars istentől és Rhea Silviatól származott. Marsnak, mint a hadakozás istenének a harc időszakának beálltával, a róla márciusnak nevezett hónapban és a harci időszak végén, októberben áldoztak a latinok. Fennmaradt az emléke annak az ősi szokásnak, hogy nagy hadi veszély estén “ ver sacrum” (szent tavaszt) fogadtak Marsnak, vagyis tavasszal megígérték, hogy az illető év egész termését (nemcsak állatot és növényt, hanem embert is) neki fogják áldozni. Mars lándzsáit és pajzsait a táncoló dervisek–re emlékeztető Saliusok (ugráló papok) szertartásos fegyvertáncban hordták körül az isten ünnepén.

A rómaiak előszeretettel nevezték magukat „Mars népének”, neki szentelték a március hónapot (Martius = harcias), amely eredetileg a kalendárium legelső hónapja volt. Ugyanakkor, mint hadistennek, a városfalakon kívül, a Mars – mezőn emeltek templomot, mivel a fegyveres hadak nem vonulhattak be a város területére.
A legelső templomot tudomásunk szerint Kr. e. 336-ban emelték a Porta Capenánál, ahol a sereg hadba, a lovasság, pedig az éves parádéra szokott indulni. Áldozati állata lehetett ló, bika vagy farkas; de neki szentelték a furcsa „disznó -juh-ökör”áldozatot is (suovetaurilia), amelyet Róma határain ötévente a rituális tisztítás alkalmával kellett elvégezni (lustrum).

Szent állatai voltak a farkas és a harkály. Mars jelképe a Regia őrzött lándzsa volt. Ugyanitt őrizték azt a tizenkét pajzsot, melyek közül az egyik a monda szerint Róma legyőzhetetlenségének záloga, az égből hullott alá, tizenegy másolatát, pedig Numa Pompilius király parancsára készítette el egy tökéletes tudású kovács, Mamurius Veturius, hogy az ellenség ne tudja az eredetit felismerni és ellopni.
A csatába induló hadvezér Marsot segítségül híva megrázta a dárdát és a pajzsokat. Nagy baj előjelének tartották viszont, ha azok maguktól mozdultak meg. Amikor véget értek a háborúk, Marsnak a versenyeken győztes lovak közül áldoztak fel egyet. A ló koponyájáért megvívott egymással két városnegyed, s a küzdelem kimenetelétől függően a gabonával felékesített koponyát vagy a Regiában tűzték ki, vagy a Mamilius – bástyán.
A mén vérének tisztító erőt tulajdonítottak, ezért azt a Vesta-szüzek templomában őrizték. Mars ünnepe a Feriae Marti Március 1-én, volt, ezzel nyitják meg a római évet. Qirinius eredete tisztázatlan valószínű, hogy a Róma területén letelepült szabinok istene volt. A római polgárok, a quirites megszemélyesítője.

Egy másik istencsoport a házi és családi élettel volt kapcsolatban. Ilyenek voltak: a kétarcú Janus, a janua, vagyis a ház ajtajának istene, és Vesta ő a kezdet és a világosság istene is, valamint a hónap és az év kezdetéé (Januarius). Női fele Diana volt. A rómaiak a várost a polgárság házának tekintették, melynek főtere – a Forum – a ház nappali szobája, tehát a Forum bejáratánál álló átjáró kaput is Janusnak szentelték. E kapu boltozata alatt ott állt az ősi Janus – szobor a maga kettős arcával az egyikkel a bejárat a másikkal a kijárat felé fordulva. Kezében kapukulcsot tartott s a betörőket pálcával tartotta távol.
Vesta női istenség volt a házi tűzhely őrzője. A Vesta név egy „égetni” jelentésű indoeurópai gyökből ered, az ignis Vestae örök tüze Róma házi tűzhelye. Vesta ősrégi templomában őrizte virgines Vestales (Vesta-szűz) a szent tűzet melynek soha nem volt szabad kialudnia.

Minthogy a tűznek tisztító hatása volt, szolgálatára csak tiszta szüzek voltak alkalmasak. Numa Pompiliust tartják a Vesta-szüzek rendjének megalapítójának. Őket a pontifex maximus (főpap) a legelőkelőbb családok gyermekeiből válogatta ki; ők ápolták kerek szentélyükben a mindig égő szent tüzet, őrizték a város Palladiumát (Pallasz Athéné szent képét) és az állami Penateseket.
A Vesta-szüzeket már kislány korukban 30 évre föleskették, ők szigorú elzártságban a Vesta-szüzek palotájában éltek, és különleges előjogokat élveztek, kegyelemkérő szavukat még a halálra ítélt bűnös érdekében is meghallgatták. Azonban ha elvesztették szüzességüket, élve temették el őket egy üregbe partnerét, pedig kivégezték. Róma alapításának mítosza szerint Romulus és Remus anyja egy Vesta-szűz, Rhea Silvia volt. A római állam örök tűzét őrző szűzi fogadalmat tett Vesta papnők, a mi apácáinkra emlékeztető képe egészen egyedülálló jelenség volt az antik világban.

A harmadik istencsoport, egyes elvont eszmék vagy kötelességek őre és megtestesülése volt. Ezek a geniusok. A genius a római világ egyik legmegfoghatatlanabb elképzelt lénye. Fontos szerepet kap a genius populi Romani és a genius urbis Romae. A császárkorban a személyes védelem igényével a genius szinte védőszellemként is felfogható. A nők geniusa Iuno volt, Jupiter felesége. A géniusok a pásztori és földművelő élettel, majd a család belső ügyeivel voltak kapcsolatban. A pásztorélet istenségei voltak: Silvánus, az erdő ura, és Faunus, mező istene, a nyáj őre és a szaporodás előmozdítója, ő az állatformában elképzelt istenségek sorába tartozott.

A latin népfantázia erdő sűrűjében lakó farkasnak képzelte és az erdő csendjébe beleriadó titokzatos hangokat, tőle származtatta. A babonás rémület néha több faunusrol is beszél s nem csak az erdőjáró embert időnként elfogó borzongás okozóját látták benne, hanem tőle származtatták az alvás közben támadó szorongó érzést melynek következtében az ember szívdobogással, belső nyugtalansággal ébred, melyet egyes népeknél lidércnek neveznek.

Saturnus a vetés istene volt. Az őszi vetés befejezése után dec.17–21-ig zajos vigalmakkal ülték meg ünnepét. Lakmározás, bolondozás volt ez a Saturnus ünnep a (Saturnalia), mellyen az urak asztalhoz ültették rabszolgáikat, és ők szolgálták fel nekik az ételeket. Ezt az ünnepet a középkor latin eredetű népei is megülték mégpedig – Bolondok ünnepének – nevezték. Ez az egyház szigorú tiltakozását váltotta ki. A Saturnaliábol kifejlődött Farsangnak a naptári rendben is helyet szorítottak, az Epiphania – ünneptől – Hamvazószerdáig terjedő időre kitűzve a Húsvéti nagyböjtöt megelőző vígság ünnepét. A karácsonyi és újévi ajándékosztogatás is ehhez a Saturnalia ünnephez kapcsolódik.

Az istenek tiszteletére nagyon nagy gondot fordítottak. Az ősi római vallásosság ebben mutatkozott meg különösképpen. Külön papi rend feladata volt az istentisztelet elvégzése. Fontosabb papi csoportok voltak: a Fratres Arvales (mezei barátok), Salinusok (akik a haditáncot lejtették), a Lupercusok (Faunus kecskebőrbe öltözött papjai), végül a Pontifexek (akik az áldozati szertartásokra ügyeltek fel).