logo

XXIV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A negyedik korszak

A negyedik korszak a császárság kora. Ebben az időben a rómaiak nagy erőfeszítéseket tettek az ősi vallás régi fényének visszaállítására, de nem sok eredménnyel. Egymás után épülnek fel Attis , Osiris - Isis és Mithrás templomai. Ezeknek az isteneknek titokzatos szertartásai vonzották a tömegeket.

Kr.e. I. sz. elején az ókori világ legtávolabbi részéről jött egy új istenség. Az indus világosság- istene volt ez, akit a rómaiak Mithrásnak neveztek. A rómaiak hamar átveszik „Mithrás a legyőzhetetlen napisten” kultuszát. Akinek tiszteletére sok helyen szentélyt építettek. A Mithrás istentiszteleteken a kenyér és bor színe alatti áldozás is szerepelt. Ezeken az istentiszteleteken nem csak a nők és férfiak, hanem a rabszolgák is teljes jogegyenlőséggel vettek részt. A misztérium – vallásokon kívül volt a romai vallási életnek a kereszténység elterjedése előtti időkben egy másik megnyilatkozási formája, amely a megváltás - vágyban gyökerezett.E korszak legsajátosabb vonása a császár kultusz.

A birodalom minden vallása könnyen és szívesen befogadta a császárt is a maga többi istenei közzé. A birodalomban élő vallások közül csak a zsidó vallásnak nézték el a hatóságok, hogy a császárkultuszt mellőzze s a zsidóság szigorú monoteizmusát tiszteletben, tartották. Viszont a kereszténység éppen ezen a ponton került az állam törvényeivel ellentétbe.
Addig, míg a hatóságok összetévesztették a zsidósággal addig a keresztényektől, sem követelték meg a császárkultuszt de, amikor kiderült a zsidósággal szembeni önállósága megindul ellene az üldözés. A keresztények a biztos halált is vállalták de, égi királyuknak Jézus Krisztusnak nevét akkor sem tagadták meg azzal, hogy földi embert istentiszteletben részesítenek.

A Diocletianus idején dúló üldözések hiábavalósága győzi meg Nagy Konstantint arról, miféle energiákat hordoz magában a kereszténység. A keresztények üldözésének csak akkor szakadt vége, mikor Nagy Konstantin végre 313-ban leghasznosabb szövetségesét ismerte fel az új vallásban.

Mivlius-i hídnál a Maxentius elleni csatát megelőzően katonái pajzsára Krisztus monogramhoz hasonló x-eket festet még peddig azért, hogy megkülönböztessék egymást az azonos felszerelésű ellenséges csapatoktól. Talán égi jel? Életrajzírója, Cezáreai Eusebius szerint az ütközet előtti délutánon fénykereszt ragyogott fel a nap fölött, s körötte a felírás: En touto nika.

Más vélemények szerint álmában látta az egészet. Nagy Konstantin a döntő küzdelem alatt a kereszténységre támaszkodott; és miután segítségükkel diadalmaskodott nem volt más hátra, mint vallásukat teljesen elismerni és velük egyetértésben uralkodni.

A 313-ban kelt Milánói Ediktum nem nyilvánítja egyből államvallássá a kereszténységet csupán a többivel egyenrangú (licita) religióként ismeri el a zsidóval együtt. Az ősi romai vallás ettől fogva a birodalom keleti felében mindinkább háttérbe szorult. Konstantin pontosan tudta, a kereszténység szilárd közösséget alkotó hálózatával olyan meghatározó társadalmi tényező, amely, ha elfogadja a birodalmi eszmét az Új Róma államalkotó szövetségesévé, válhat.

A később jogilag egyenlővé váló Egyház visszakapja elkobzott javait és fogadhatnak el adományokat is. Az új vallás felvételéből származó előnyöket a képzettebb rétegekből származók ismerik fel először, s használják ki a javából. A népet más, vonzza: a valamennyi tagjában egyenlők közösségéhez való tartozás, a gyülekezethez, mely a hétköznapokban is éli és cselekszi az irgalmat s a testvéri szeretetet. Persze a tömeges megtérésben ott ólálkodik a hit elsekélyesedésének meg az idegen elemek s az antik hagyományok beszivárgásának a veszélye.

A hívők s a szeretet egyházának hierarchiája igen gyorsan válik hatalommá a hadsereg és a közigazgatás mellett. Konstantin Isten gondnokává válik a földön. Cezáreai Eusebius pedig megalkotja az ehhez szükséges politikai teológiát, mely szerint a császár a „Mennyei Atya megbízásából, annak látható képmásaként uralkodik a világ fölött.”

A helyzet megváltozása után Szent Jeromos emígy kesereg a Vita Melachi című művében: „Gyarapodtunk ugyan hatalomban és gazdagságban belső erőnkből, azonban sok odaveszett.” Nyugaton azonban egész Nagy Theodosius koráig (395 †) zavartalanul élte életét.

A 379-ben, trónra lépő „Nagy” jelzővel illetet Theodosius nem, veszi fel többé a Pontifex Maximus címet; betiltja a pogány kultuszt, bezáratja a szentélyeket, súlyos büntetés vár a bálványimádókra, polgárjogaikat megnyirbálják. Ez a császár tette aztán a kereszténységet a birodalom kizárólagos vallásává.


Forrás:
Istvánfi Szilárd László, III. évfolyam, Római Katolikus Hittudományi Főiskola, Gyulafehérvár