A keleti eredetű, hellenisztikus jelleget öltött misztériumvallásokat részben követve, részben velük egyidejűleg terjedt el a római birodalomban a kereszténység is. Megjelenésétől és Krisztusra vonatkozó tanításainak megfogalmazása óta számolnia kellett a kereszténység terjesztőinek és védelmezőinek azzal a megfigyeléssel, hogy megváltó istenéről hirdetett tanításai és ezeknek szertartásos megfelelői számos rokon vonást mutatnak a többi orientális jellegű misztériummal.
Miként Osiris, Attis és Adonis – Jézus is szörnyű kínhalált halt, hogy harmadnapra feltámadjon halottaiból; miként ezek, ő is megváltja e szenvedésével a benne hívőket; miként a „pogány” istenek halálát és feltámadását, az övét is jelképes lakomával idézték emlékezetükbe a hívek; és mindezen vallások közös tana az is, hogy a jelképes áldozati lakomán résztvevők ezáltal mintegy magukba fogadják az istent – egyesülnek és azonosulnak vele. Ezeket a vonásokat, a keresztény apologéták többféleképpen magyarázták.

Ezen magyarázatok egyik típusa az, hogy e „pogány” misztériumok az ördög szándékos utánzásának művei; miként az Atyaistennek fia, a Felkent, Krisztus, megváltó szándékkal vállalta a borzalmas halált – az ördög is elküldte a Földre a saját „felkentjeit”, „Krisztusait”, hogy ezzel megtévessze és magának nyerje meg az embereket; erről az álláspontról küzdött a misztériumok ellen többek között Firmicus Maternus is, a IV. század éles hangú keresztény apologétája, aki korábban maga is híve volt Attisnak, így saját tapasztalatai alapján ismertethette ezt a kultuszt. Szövege tanulságos úgy is, mint a keresztény hitvédelemnek egy jellegzetes alkotása – de úgy is, mint a hellenisztikus misztériumokról szóló, viszonylag hiteles ismertetés. Gondolatmenetéből kitűnik a korai keresztény propaganda egy fontos mozzanata is: a mitikus meghaló és feltámadó istenekkel ellentétben Jézus történeti személy, akinek jövetelére előre utaltak az ószövetségi próféták, és akinek istenségét bizonyító csodatetteit hiteles szemtanúk igazolják.

Egy másik szimbólumot is idézünk, hogy feltáruljanak az elvetemült [pogány] gondolkodás bűnei! Egész rendjét kell immár elmondanunk, hogy mindenki előtt világossá váljék, miként torzította el az ördög perverz utánzással az isteni rendelés törvényét. Egy bizonyos éjszakán bálványszobrot helyeznek el hordszéken, és ütemes jajkiáltásokkal siratják. Amikor aztán megelégelték hazug jajveszékelésüket, mécsest hoznak be. A pap megkeni mindazok torkát, akik a siratásban részt vettek; amikor ezzel végzett, halk hangon ezt suttogja:

„Bátran, hívők! megváltást nyert az isten is, s e szenvedésből megváltás jut majd nekünk!” Miért buzdítod ezeket a nyomorultakat örömre? Miért kényszeríted ezeket a rászedett embereket vigasságra? Gyászos hitegetéseddel micsoda reményt, milyen üdvöt ígérgetsz nekik? A te istenednek csak halála ismeretes, életéről mit sem tudunk, feltámadásáról nem szólt isteni jóslat, halála után nem jelent meg senki emberfiának, hogy azt hihetővé tegye, nagy tetteinek bizonyítékait nem tárta elénk, és majdani feltámadását nem hirdette meg előre példázatokkal. Bálványt temetsz el, bálványt siratsz, bálványt hozol elő a sír mélyéből, s amikor mindezt megteszed, te nyomorult: még örülsz is tettednek. Te magad szabadítod fel istenedet, te rakod össze testét kövekből, te adsz formát az érzéketlen kődarabnak: legyen hát tenéked hálás a te istened; úgy halj meg, ahogy ő meghalt, és élj úgy, amint ő is élt! Ha torkodat illatos olajjal kened meg – ki ne vetné meg tettedet, ha átlátta végtelen hiúságát? Igen, az ördögnek is megvannak a maga Krisztusai...


(Firmicus Maternus: De errore profanarum religionum 22. fej.)