Alig néhány évtizeddel időszámításunk kezdete előtt, Vergilius csodás költői látomásban hirdette meg egy istengyermek születését – és vele új aranykor beköszöntét. Ez új hang volt a római vallás történetében. Az egykori latiumi pásztor és földmíves mindennapi, köznapi munkájában kérte és remélte az istenek segítségét; Róma hivatalos képviselői államuk fennállása és gyarapodása érdekében tettek fogadalmakat, építettek szentélyeket és mutattak be áldozatokat.

A jelen meglevő állapotai keretében iparkodtak tehát – isteneik közreműködésével – a tegnapnál egy fokkal jobban élni; vagy legalábbis nem rosszabbul. Most az egész adott világrend látszott rossznak és elátkozottnak. A világ kitágult: de bonyolultabb is lett, érthetetlenebb is: az egyén elveszett benne. Nem látta – mert nem is láthatta – a saját elhatározásai, tettei és egyéni sorsa közötti kapcsolatot. A Birodalom még szüntelenül gyarapodott: de a benne élők, köztük a birodalom vélt urai, a jogaikra büszke római polgárok is mindinkább úgy érezték, hogy kiszámíthatatlan, számukra irracionális erők rabjaivá, a félelmetes hatalmú hadvezér-politikusok játékszereivé, kiszolgáltatottaivá lettek.

Már Varro úgy érzi: ez a világ elaggott, a Birodalom a lendületes ifjúság és meglett férfikor sikerei után a végső elgyengülés állapotába jutott. Horatius előtt felsejlik a nemzedékről nemzedékre feltartóztathatatlanul gyorsuló hanyatlás rémképe. Ezen a világon javítani nem lehet többé: romjain egy megújult emberiségnek kell megszületnie: Róma népének nem „egy fokkal jobb” életre van szüksége, hanem megváltásra.

A császárság, és vele a „római béke” megteremtése egy történelmi pillanatra úgy láttatta: ez az aranykor Augustus alatt bekövetkezett. Vergilius Aeneisében a fiatalkori ekloga ihletett látomása egy örök békében megújhodott emberiségről és természetről – az augustusi „győzelmekkel szerzett béke” aulikus magasztalásává változott.
Augustus restaurációs és konzerváló valláspolitikája helyreállíthatta az istenek roskatag szentélyeit és füstlepte szobrait; új életet lehelhetett a már-már feledésbe merült állami szertartásokba és a papi szervezetek tevékenységébe: a római vallást mint tömegek eleven hitét nem támaszthatta fel.

A római császárság vallástörténetének alapvető jelensége maradt a hivatalos, állami vallás illetve a kultusz és az egyéni vallásosság közötti szakadás. A hivatalos kultusz még évszázadokon keresztül szinte változatlan formákkal és tartalommal folytatódott. A Septimius Severus alatt rendezett 204. évi „Százados játékok” minden apró részletükben másolatai az Augustus alatt két évszázaddal korábban rendezett ünnepségeknek. Ugyanekkor a „mezei testvérek”, a Fratres Arvales még mindig azt a változatlan szövegű varázsszöveget éneklik, amely talán már a római állam keletkezése előtt született, és amelynek szavait már ők maguk sem értik.

A császárok éremverésén a régi vallási szimbólumok, a régi istennevek jelennek meg; a templomok változatlan fényben ragyognak: de mindennek kevés köze van a birodalom alattvalóinak eleven hitéhez. A szellemi élet reprezentánsai – egy Tacitus, egy Plinius – csak enyhe szkepszissel tudnak már viszonyulni a hagyományos vallás hitéhez és intézményeihez. Annál jobban érdeklik őket – így Pliniust is – a varázslás különböző praktikái, álomfejtés, kísértetjárás, mindenféle titkos tudomány.
Apuleius művei és Iuvenalis szatírái az i. sz. II. században valósággal ijesztő képet festenek az ekkor birodalomszerte, és a lakosság minden rétegében elburjánzott babonás hiedelmekről. Az emberek „mindennapi gondolkodását” ezek a részben mágikus jellegű, részben áltudományos mezben jelentkező hiedelmek a legkülönbözőbb formában befolyásolták: más-más intenzitással, de nagyjából azonos irányban.

Ennek a „mindennapi” hitnek központi gondolata, célja és értelme: felszabadulni amindennapok nyomasztó valósága, a végzet talán kiszámítható, de látszólag befolyásolhatatlan hatalma alól; megváltást nyerni a világon uralkodó félelmetesen rejtélyes hatalmak önkényétől. Elillant – bár jelszavakban még felhangzik – az „emberiség megváltásának”, az új aranykornak reménye: helyébe az egyén megváltásának célja lépett. Ez sokféle formában, több síkon – de egyaránt illuzórikus módon történik meg.
Az emberi kíváncsiság türelmetlenül ostromolja a végzet titkait: terjed a csillagjóslás, népszerű az álomfejtés, divatosak a különféle mágikus szertartások. Akinek mással baja van: nevét ólomtáblára vési illő átkok kíséretében, és úgy helyezi el egy istenszobor lábaira vagy tiszteletre méltó ősének sírjára. Sokan a gyógyulást inkább remélik isteni intéstől, mint ésszerű orvosi kezeléstől.

De mindezek az eljárások a végzetnek inkább megismerését szolgálják, mint megváltoztatását; hiába tudni, mi van megírva a csillagokban és mit jövendölnek az álmok, ha változtatásra nincs lehetőség. Ezt a változtatást, ezt a Végzettől való felszabadulást adják meg a keleti misztériumok megváltó: meghaló-feltámadó, titkos szertartásokban tisztelt istenei. A császárkor egyéni vallásossága ezek felé a nem római, hanem idegen eredetű titokzatos szertartások felé fordul.

A misztériumokba való beavatás – így hirdetik híveik – megvált a Végzet csillagokban megírt határozatától: nem úgy, hogy azt érvénytelenítené, hanem oly módon, hogy a megváltott és saját istenével azonosult hívőt érzéketlenné és érdektelenné teszi a sors önkényével szemben. Ezt a szubjektív és illuzórikus egyéni megváltás-tudatot adják meg Isis és Osiris, Magna Mater és Attis misztériumai a beavatottak számára. Akik hivatalosan még az állam isteneinek hódolnak – valójában már nem tőlük, hanem a rejtelmes keleti istenektől várják egyéni megváltásukat az idegenné vált világban. A misztérium-vallások köréből emelkedett ki a kereszténység is: vetélytársként, majd a győztes ellenfél diadalérzetével.

Tacitus még a többi, orientális – tehát gyanús – eredetű, plebejus jellegű szellemi irányzat között tartja számon, amelynek elfojtása rendőri feladat csupán; Kelsos (Celsus) már terjedelmes vitairatra kénytelen méltatni; Messius Decius és Diocletianus az államhatalom teljes erejével sújt rá; Constantinus kiegyezik az egyházzal, és a kereszténységet a római állam kedvezményezett vallásává teszi; végül Theodosius – szinte a Birodalom végleges felbomlásával azonos történelmi pillanatban – egyedüli államvallás rangjára emeli: és pogány kortársa, Symmachus már makacs reménytelenséggel hangoztatja az egykori hivatalos vallás állami isteneinek hagyomány szentelte tekintélyét.