A legkorábbi istenek – amiként azt nevük elemzése is tanúsítja – még szorosan kapcsolódnak ahhoz a feladatkörhöz, amelynek érdekében az emberi fantázia létrehozta őket. Bizonyos funkciók személytelen betöltőiből még nem váltak önálló személyiségekké. Innen van, hogy ábrázolni sem lehet őket – legkevésbé ember alakban. A régi római vallás tudós ókori kutatója, Terentius Varro úgy tudta, hogy Róma alapításától számítva 170 éven át – tehát az etruszk királyok koráig – nem ismertek istenszobrokat.

Az isteni erőt egyes, fétis jellegű tárgyakhoz kapcsolták: Mars alakja a szent lándzsához, Iuppiteré valamilyen szent kőhöz kötődött – ezért egyik megszólítása: Iuppiter Lapis, „X-Juppiter”. Ezek az isten-alakok éppen ezért még körvonalazatlanok – még nem öltötték fel a színes és gazdag egyéniségnek azt az arculatát, amelyet az Olympos isteneiben, a megrendítő mélységű és költőiségű görög mítoszok hőseiben csodálhatunk. Egyiküknek-másikuknak – így a pásztoristen Palesnek – „egyénisége” oly kevéssé alakult ki, hogy az antik írók sem mindig tudták eldönteni, férfi avagy női istenségként tiszteljék-e őket. Mivel egyéniségük csupán az általuk elvárt funkció teljesítésére szorítkozik, nem lehet „történetük”, mítoszuk sem. Egysíkú személyiségük nem keltette fel a mesélő kedvet, nem gyújtotta fel a fantáziát sem.

Nincsenek érzelmeik, nem harcolnak, gyűlölnek, intrikálnak és szeretkeznek, miként a görög istenek; nincsenek ennek következtében kapcsolataik sem, nincs feleségük, gyermekük, családjuk. Minden jel arra mutat, hogy ezen a korai fokon Iunót még nem tekintették Iuppiter feleségének, Mars még nem volt Iuppiter fia, amiként Saturnust sem tekintették még atyjának. Az istenvilág tagjai egymástól elszigetelten élték a rájuk háruló feladatkör teljesítésében feloldódó látszatéletüket.