logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az istenvilág változásai

Azok a „funkciók” azonban, amelyeknek teljesítését az ember isteneitől várta, szüntelenül növekedtek, differenciálódtak és konkretizálódtak. Mindig új és a korábbiaknál konkrétabb óhajok merültek fel az isteni segítségnyújtással szemben, és ez nem maradhatott hatás nélkül az istenfogalom fejlődésére sem.
A meglevő istenek neveit pl. különböző, alkalomszerűen változó jelzőkkel, vagy egy-egy funkciójukat kiemelő birtokos jelzőkkel egészítették ki. A tűzisten Volcanus helyett pl., ha erősebb hevű tüzet kívántak, lehetett Volcanus fokozódásához, növekedéséhez fordulni (Maia Volcani). A Szerencse-istennő Fortuna - a szerencsét kérő nemétől s a kérés jellegétől függően megjelenhetett a férfiszerencse (Fortuna virilis), a női szerencse (Fortuna muliebris), „a nap szerencséje” (Fortuna huius diei), vagy „ezen hely szerencséje” (Fortuna huiusce loci) alakjában. A római régiségek antik gyűjtői számos ilyen megkövesedett istennév-kiegészítést jegyeztek fel - s ezeknek egy része annyira archaikus, hogy már ők maguk sem értették őket (vö. Aulus Gellius: XIII. 2, 3).

A funkciók konkretizálódásának másik útja az, hogy azokat az isteneket, akiknek pártfogó tevékenysége eleve szűkebb körre korlátozódott, az átfogóbb hatáskörű és jelentőségű istenekhez képest alacsonyabb rendűeknek képzelték el: a „nagyobb” isteneknek mintegy segítőtársaiként vagy éppen szolgaszemélyzeteként. Erre a sorsra jutott az ősi numen-istenek nagy többsége. Így az istenek között határozott rangkülönbségek bontakoztak ki.
Amiként a római társadalomban a nemzetségek differenciálódása és a családi gazdálkodás terjeszkedése folyamán a nemzetségen és családon belüli függőségi viszonyok kialakulásának megfelelően megkülönböztették a patrest, az „atyákat” és közvetlen hozzátartozóikat a famulusoktól, ill. a nemzetségi szervezeten belül a cliensektől – ennek transzcendens tükörképeként bomlott az istenek társadalma is önálló léttel bíró „nagy”, és nekik alárendelt „alacsonyrangú” istenekké.

Az új jelenségek és új igények növekedésének megfelelően új önálló (a meglévőkhöz nem kapcsolódó) istenek is születtek. Egy-egy különleges eseményt gyakran isteni közbelépésre kellett visszavezetni. A Róma elleni gall támadás idején (i. e. 390 – 387) egy plebejus ember éjszaka félelmetes hangot hallott, mely Rómát nagy veszélytől óvta. Ezt közölte is a senatussal, ám senki sem hallgatott a plebejus közlésére.
Amikor azután néhány nappal később a római sereg megsemmisítő vereséget szenvedett az Allia melletti csatában, rájöttek, hogy isteni eredetű volt a rejtélyes figyelmeztető hang. Ámde erről az istenről nem tudták, hogy kicsoda; nevét sem ismerték, mert azt nem közölte. Csak annyit tudtak: szólt, beszélt, intett. Azon a helyen tehát, ahol az isteni hang hallatszott, oltárt emeltek a „szólóbeszélő” isten, Aius Locutius tiszteletére (vö. Livius 5,32). Más esetekben sikerült „felismerni” a segítséget vagy tanácsot nyújtó istent.

A latin szövetség ellen a Regillus tó partján vívott csata idején (i. e. 499) két „isteni alakú” lovas ifjú állt a római sereg élére, és vitte diadalra a rómaiak ügyét. Csak később derült ki, hogy ezek nem mások, mint a görög mítoszból ismert Castor és Pollux (görögül: Kastór és Polydeukés). Őnekik tehát ezen a hiteles nevükön építettek szentélyt a Forumon, és vezették be kultuszukat Rómában. Olyan eset is előfordulhatott, hogy valamely ismert és meghonosodott isten új funkció megszemélyesítőjeként jelent meg: ilyenkor legalább új jelzővel ruházták fel.
A Capitolium ostroma idején a közismert monda szerint Iuno szent lúdjai gágogásukkal figyelmeztették az őrséget, és ily módon mentették meg a fellegvárat a galloktól. Ezért Iuno a Moneta (figyelmeztető, a monere latin igéből) melléknevet, és ezen a néven új templomot kapott. Később ennek védelme alatt helyezték el a pénzverdét is; az itt vert érméket is monetának nevezték – innen a mai francia monnaie és angol money szó. Iuppiter azóta viseli a „megállító” (Stator) nevet, amióta egyszer – még Romulus idején – megállította a már-már menekülőfélben lévő római sereget (ahol ez történt, ott épült Iuppiter Stator temploma) és azóta „zsákmányhozó”, amióta ugyancsak Romulus az ő segítségével szedhette le a megölt ellenséges királyról „gazdag zsákmány”-ként (spolia opima) díszfegyverzetét.

Az istenalakok tehát számban növekedtek, egyéniségük új jelzőkkel, új színekkel gazdagodott, „társadalmuk” pedig folyamatosan differenciálódott a kiemelt magasabb rendű és az alárendelt helyzetű istenek különválasztása révén.


Forrás:
Róma Istenei
Összeállította, és írta: Hahn István
Budapest : Gondolat, 1975
ISBN 963 280 156 3