Ennek az állandó differenciálódásnak folyamatában emelkedett ki az állammá szerveződés időszakában az istenek közül azoknak szűkebb csoportja, akik nem egyes személyek, családok és nemzetségek érdekeit szolgálják, hanem az egész közösségnek, a „római nép”- nek, populus Romanusnak patrónusai.
A flamenek papi testülete által tisztelt 15 isten közül kiemelkedett az a három, akiknek papjai a „nagyobb” jelzőt viselik (flamen maior). Ezek az „archaikus háromság” tagjai: Iuppiter, Mars és Quirinus, Róma legkorábbi három főistene. A többi 12, flamenek tisztelte isten „plebejus” jellegűvé lett.

Iuppiter neve – eredetileg kb. = dius-pater, Dius-atya – amint ezt a nyelvészet már több mint egy évszázada felismerte, egybecseng a görög Zeus, a germán Ziu és az ind Dyaus-pitar („égisten-atya”) nevével. Ez az isten tehát az indoeurópai népek távoli múltjának közös vallási képzeteihez tartozik.
Egykor – mint szanszkrit neve és jelentése tanúsítja – az égnek, égi jelenségeknek, elsősorban a ragyogással és fénnyel járó jelenségeknek megszemélyesítője – és ezt a jellegét Zeusként a görögök hagyományában mint „felhőtorlaszoló és villámkedvelő” isten, s a római vallásban mint „mennydörgő Iuppiter” (I. tonans) is megtartotta. Ámde a hozzá fűződő elképzelések az itáliai térségben és a római világban már lényegi hangsúlyeltolódással elsősorban a nemzetségi közösség legfőbb ügyeinek, rendjének, fegyelmének, kialakulóban levő hierarchiájának, tulajdonának védelmezőjeként mutatják be. Ő a jogrend őre, és így mintegy isteni megfelelője a jog „földi” képviselőjének, a királynak.

Mars alakja sokkal problematikusabb. Nemcsak Rómában tisztelték; alakja Itália-szerte ismert, Mamers, Marmar, Mavors stb. névalakban. A reá vonatkozó hagyományok, hozzá intézett fohászok és vele kapcsolatos szertartások azonban nem egyértelműek: nem csupán a harc istenének mutatják – amivé alakja az idők folyamán formálódott –, hanem a termést és annak sértetlenségét védő istenként fordulnak hozzá, aki főként a település határain kívül eső, meg nem művelt térségek, a vad erdőségek felől támadó félelmetes külső erők ellen képes segítséget nyújtani.
A Fratres Arvales papi testület rítusai között fennmaradt ősi – a feljegyzés idején már meg sem értett – varázsige úgy említi őt, mind a „vad Marmar”-t, akitől azt kérik: álljon a küszöbre, és itt tartóztassa fel a településre törő külső erőket. Rómában szent ereklyeként őrizték az egykori „királyi palotá”-ban, a Regia épületében azt a pajzsot, amelyet Mars hullatott alá az égből, s amelyet – a Numa király által készíttetett 11 másolattal együtt – tánclépésben vittek végig a „táncoló-papok”, a Saliusok Róma utcáin.

A Mars istent jelképező szent lándzsát pedig évről évre a hadi vállalkozások kezdetének hagyományos időpontjában, március 19-én, a consul megrázta – azzal a felszólítással: Mars – légy éber! (Mars vigila.) Bizonyos harcias jelleg tehát kezdettől fogva hozzátapadt ehhez az istenhez. Ebből a harciasan-védelmező funkcióból vezethető le alakjának az a későbbi értelmezése, amelyben a természeti erőkkel szemben való védelem háttérbe szorult. Így Mars egyértelműen a háborús veszély elhárításának istenévé lett (hogy hamarosan és ezzel egybehangzó módon a Róma részéről támadó és hódító háborúknak is ő váljék pártfogójává). Ha Iuppiter a közösséget fenntartó belső erők princípiuma – akkor Mars azt az erőt jelenti, amely ezt a közösséget a külső veszélyektől védi meg.
Miként illeszkedik ebbe a rendszerbe az „archaikus triász” harmadik tagja, Quirinus? A bizonytalanságok (és ebből eredő tudományos véleményeltérések) itt még nyomasztóbbak, mint Mars alakjának értelmezése esetében. Maguk a rómaiak sem értették jól ennek az ősi és tiszteletre méltó, ám elhalványult jelentőségű istenüknek lényegét. Némelyek területi és etnikai istent láttak benne, éspedig a legkorábbi Róma szabin etnikumának, a Quirinalis domb lakóinak istenét, aki nem más, mint a latin Mars isten szabin megfelelője; ezt a feltevést támogatja az isten nevének egybeesengése a Quirinalis-dombbal.

Mások a római polgárok (Quirites, valószínűleg, a co-virites = férfiszövetség tagjai szóból) szervezeteinek, a curiáknak (a co-viria = férfiszövetség szóból) védelmezőjét vélték benne felismerni. Egy később felmerült ókori vélekedés szerint az égiek közé emelt Romulus nyerte el istenként a Quirinus nevet.
Az újabb kutatás sem jutott sokkal tovább, mint az antik értelmezések egyikének vagy másikának elfogadásáig és további érvekkel való megtámasztásáig. Elégedjünk meg azzal a leginkább valószínűnek tetsző feltevéssel, hogy a római Quirinus eredetileg a curiákban tömörült nemzetségek összetartozásának és szövetségének védelmezője, a covirinus – Quirinus etimológia alapján. Quirinus a polgárok istene.
Ha Iuppiter a közösséget vezető királyi hatalom védelmezője; ha Mars a külső veszélytől véd – akkor Quirinus alapvető funkciója abban áll, hogy a közösség közrendű tagjainak, magának a közösségnek legyen patrónusa – munkájának pártfogója. A három archaikus főisten a Rómát alkotó nemzetségek szervezetének megszilárdulásakor, ennek a társadalmi folyamatnak transzcendens tükrözéseként emelkedett a közösség legtágabb értelemben felfogott közös érdekeit pártfogoló istencsoport rangjára.

A „római” vallás kibontakozásának és fejlődésének ez az első nagy szakasza lényegileg az i. e. 600 körüli években zárult le, tehát a Rómát egységes várossá tömörítő etruszk királyok fellépését közvetlenül megelőző időszakban. Addigra kialakult a leginkább tisztelt istenek tágabb és szűkebb köre; már érvényesültek az istenek „rangsorát”, hierarchikus társadalmát szabályozó tendenciák; a számos isten közül kiemelkedett a közösség életfunkcióit védelmező három legfőbb isten csoportja is.
Mindezek az istenek rendelkeztek bizonyos kultusszal – ez azonban csupán az év bizonyos, nekik szentelt napjaira korlátozódott. A kultusz még nem kapcsolódott meghatározott szent helyekhez, állandó szentélyekhez vagy templomokhoz: csak időben, de nem térben stabilizálódott. Létrejöttek már a legkorábbi papi testületek is, a patrícius arisztokráciának erre a feladatra specializált személyeiből. Ezek az isten-képzetek, hiedelmek, szertartások és szervezeti formák nagyjában-egészében megfelelnek annak, amit Latium vagy a tágabb Itália egyéb törzseinek ill. városias településeinek vallási képzeteiről és szervezetéről tudunk. Lényeges változások Róma vallásában akkor következtek be, amikor a város lakói az i. e. VI. század óta szorosabb kapcsolatba kerültek az etruszk és a görög világgal.