Számos vallás hiedelemvilágában megtalálható az az elképzelés, hogy az istenek nagy sikert – akár háború, akár békés vállalkozás esetében – csak megkülönböztetett értékű áldozat ellenében nyújtanak. Ez a különleges ajándék csaknem mindig emberáldozat, éspedig különösen értékes személy feláldozása. Ez lehet a vállalkozás vezetőjének – rendszerint a hadvezérnek – gyermeke (vö. pl. Iphigeneia feláldozásának mítoszát), lehet más hozzátartozója (vö. pl. Kőmíves Kelemenné mondáját) – de lehet maga a hadvezér is. Ebbe a gondolatkörbe illeszkedik bele a római devotio (önfeláldozás) motívuma: a hadvezér önmagát együtt ajánlja fel az isteneknek az ellenség életével; ha tehát az ő életét áldozatként elfogadják – el kell fogadniuk az ellenségét is. Így egybefonódik átok és önelátkozás. A római történeti hagyomány a devotio több példáját ismeri; legnevezetesebb a három Decius Musnak, nagyapának, apának és fiúnak devotiója, az i. e. 340., illetve 295. és 279. évben.

Szemelvényünk Livius elbeszélését közli, a legidősebbnek a latin szövetség elleni háborúban végrehajtott önfeláldozásáról. Consultársa Titus Manlius Torquatus volt. A római consulok, harcba vonulás előtt, áldozatot mutattak be. Úgy mondják, Deciusnak megmutatta a jóspap, hogy a májnak a rómaiakra vonatkozó felén a „fej”-nek nevezett egyik lebeny hiányzik, mintha levágták volna. Egyébként az istenek kegyesen fogadták áldozatát. Manlius áldozata kiválóan sikerült.
– Minden rendben van – mondta Decius –, ha tiszttársam kedvező jósjeleket kapott!
Ezután, a hadsorokat a fentebb ismertetett rendben felállítva, megkezdték az ütközetet. Manlius vezényelte a jobb-, Decius a balszárnyat. Kezdetben mindkét fél egyenlő lelkesedéssel küzdött, majd a jobbszárnyon a dárdások, nem tudván feltartóztatni a latinok előrenyomulását, a második vonalig hátráltak.

A kavargásban Decius harsány hangon odakiáltotta M. Valeriusnak:
– Valerius, most van szükség az istenek segítségére! Felkérlek, mint a római nép főpapját, mondd el az imát, amellyel légióinkért áldozatul felajánlhatom magamat.

A főpap ráparancsolt, vegye fel szegélyes tógáját, burkolja be a fejét, s kezét a tóga alatt állához emelve, s a lába alá fektetett gerelyre rálépve, mondja el a következőket:
– Ianus, Iuppiter, Mars atyánk, Quirinus, Bellona, Larok, jövevény és hazai istenek, akiknek hatalmatok van rajtunk és ellenségeinken, s ti, halottak istenei! Azért esdek, azért könyörgök hozzátok, fogadjátok kegyesen felajánlásomat, adjatok erőt és győzelmet a quirisek római népének, sújtsátok félelemmel, rémülettel, halállal a quirisek római népének ellenségeit. E szavakkal kifejezett ígéretem szerint a quirisek római népéért, államáért, seregéért, légióiért, segédcsapataiért, magammal együtt felajánlom az alvilág isteneinek és a Földnek az ellenség légióit, segédcsapatait.

Könyörgését befejezve lictorokat küldött T. Manliushoz: jelentsék idejében tiszttársának, hogy felajánlotta magát a seregért. Ő maga, gabii köntöst öltve, fegyveresen lovára szökkent, s az ellenség sűrűjébe vágtatott.
Emberfeletti lénynek látta mindkét sereg, mintha az ég küldte volna, hogy áldozatként lecsillapítson minden isteni haragot, s hogy a pusztulást övéitől elhárítva, az ellenségre fordítsa. Nyomában járt a teljes rémület és rettegés, zavar fogta el először a latinok hadijelvény-hordozóit, majd továbbterjedve, az egész sereget.

Jól lehetett látni, hogy amerre csak elvágtat, az emberek, mint akiket valami gonosz csillag lángja perzselt meg, reszketni kezdenek, s mikor a rázuhogó dárdák alatt végre összerogyott, a latin csapatok már teljesen a fejüket vesztve menekültek, üresen hagyva a csatateret. A rómaiak pedig, a babonás félelem alól felszabadulva, mintha csak most hangzott volna el a csatára hívó jel, újra kezdték a harcot...

(Livius VIII., 9)