„Iuppitert nem azért nevezzük a Legjóságosabbnak és Legnagyobbnak – mondja Cicero –, mintha igazságossá, mértéktartóvá és bölccsé tehetne bennünket, hanem azért, mert egészséget, épséget, vagyont és jólétet nyújt” (De nat. deor. 3,87).

A római filozófus-szónoknak ezek a szavai akaratlanul is a római vallásnak egyik leglényegesebb vonását tárják fel: amikor a római ember az istenekre gondolt, nékik áldozati ajándékot juttatott és hozzájuk fohászkodott, alapjában véve csupán egy dolgot kívánt tőlük: sikert. Az istenek arra valók, hogy az embernek – éspedig egyéneknek és emberi közösségeknek – minden irányú és minden fajta szándékát és tevékenységét sikerre vigyék.

E mögött a roppantul gyakorlatiasnak tetsző isten-koncepció mögött az az ősi, és éppenséggel nem csupán a római vallásra korlátozódó hiedelem áll, hogy minden gyakorlati tevékenységünk eredményessége az általunk ismert, kiszámítható és ellenőrizhető „racionális” tényezőkön kívül még olyan, rajtunk kívül álló, általunk közvetlenül nem irányítható, tehát „felettünk álló”-nak is nevezhető tényezőtől is függ, amelynek támogatása, közreműködése nélkül önmagában hiú minden emberi erőfeszítés. Ezektől az emberfeletti erőktől való félelem, másfelől pedig a segítségük elnyerésére irányuló törekvés hozta létre Itália legkorábbi lakóinak vallási elképzeléseit és rítusait.