logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A legkorábbi istenvilág

A római köztársaság naptári rendszere abban a formájában, ahogyan az Iulius Caesar ismert naptári reformjáig, a Julián-naptár bevezetéséig fennállott, mai ismereteink szerint az i. e. V. század folyamán öltött végleges formát. Ez a naptár eredetileg 12 holdhónapból álló évekkel számolt, amelyeket alkalmilag egy-egy szökőhónap beiktatásával hoztak összhangba a (téves római számítás szerint) 3 66 1/ 4 napból álló napévvel.
Kezdetben a hónapok nagyjából pontosan illeszkedtek a Hold járásához, és ekkor a hónap három kiemelkedő napja jelezte a Hold fontos fázisait: Kalendae az újhold napja volt, a Nonae az első negyedre esett, míg a holdtölte napjának az Idus felelt meg. Az idők folyamán a holdhónapok függetlenné váltak a Hold járásától, tehát kiemelt napjaik sem estek pontosan a Hold megfelelő fázisára, a kiemelt jelleg azonban ősi hagyományként megmaradt. Ez a naptár feltüntette az év egyes kiemelt ünnepnapjait is; ezek mindegyikét valamely istennek szentelték.

Az újabb naptártörténeti kutatások azt mutatják, hogy az ünnepeknek ez a sora jóval korábban rögzítődik, mint magának a naptári rendszernek a kialakulása, és lényegében az i. e. VIII-VII. század állapotait tükrözi. Azok az istenek tehát, akiknek ünnepei a naptárban helyet kaptak, Róma kialakulásának idején – még az etruszk kezdeményezésre történt várossá szervezés időszakát megelőzően – tartoztak Róma és Latium legtiszteltebb istenei közé.
Nagyjából ugyanerre az időre tehető annak a 15 flamenpapból álló csoportnak megszervezése, akiknek mindegyike külön-külön isten áldozataiért és kultuszáért volt felelős. Ezek részben azonosak a naptári ünnepek isteneivel, részben azonban függetlenek tőlük. Ennek az istencsoportnak ősi voltáról tanúskodik az, hogy történeti időkben – az i. e. IV–III. században – már nem is emlékeztek pontosan arra, hogy ezeknek az isteneknek mindegyike milyen funkciót is töltött be.

Ily módon a „naptári” és a flamennel rendelkező istennevek alapján egy kb. harminc istenből álló kört ismerünk meg. A még paraszti Róma legrégibb, kultuszban részesülő istenei ezek, akiket a megszerveződő közösség – mint a legnagyobbakat és az emberi érdekek szempontjából legfontosabbakat – kiemelt az Itália-szerte ismert rengeteg isteni lény sorából.
Milyen kép alakul ki ezeknek az adatoknak alapján a római vallás legkorábbi fejlődési szakaszának isteneiről? Észrevehető elsősorban az, hogy csaknem mindannyian egy-egy alapvető emberi tevékenység vagy emberi érdek patrónusai, olyannyira, hogy nevük is ebből a funkcióból ered.

Consus (vö. latin: condere = eltenni) a termények betakarítása és a készletek tartóssága felett őrködik; Pales a nyájak szaporodását, egészségét vigyázza; Robigus az, aki, ha akarja, gabonarozsdát bocsát a földekre, de védelmezni is csak ő tudja a gabonát a pusztító rozsdától; Pomona a gyümölcsök (vö. latin: pomum) bő termését adja, Saturnus a vetéseket sarjasztja, Silvanus az erdők istene, Neptunus – ekkor még – a folyóvizeket, elsősorban a Tiberist teszi az emberek számára használhatóvá, Terminus a földek és a Város határainak biztonságát garantálja; Vesta a házitűzhely védelmezője, a tűzisten Volcanus a kovácsmesterséget is istápolja. Ezek mind igen hasznos, „gyakorlatias” istenek; a legrégibb Róma istenvilágában még fölösleges volt egy Minerva, aki később a kézművességnek, majd a tudományoknak, Apollo, aki a művészeteknek, vagy akár Mercurius, aki egyebek közt az árucserének, kereskedelemnek lett a védelmezője.



Forrás:
Róma Istenei
Összeállította, és írta: Hahn István
Budapest : Gondolat, 1975
ISBN 963 280 156 3