Ezeknek a segítő isteni erőknek hatása vagy valamely személyre, származási illetve területi egységre irányul (és annak minden irányú tevékenységét támogatja), vagy pedig az emberi tevékenység egy szűkebb vagy tágabb körére vonatkozik. Minden embernek megvan a maga személyes védőistene. Ez a Genius – eredetileg a férfiak nemzőképességének és a családot fenntartó erejének megszemélyesítője. Ő kíséri végig a férfit életében, és tartja fenn életerejét. A nőknek, mivel amúgy is apa illetve férj irányította sorsukat – önálló Geniust eredetileg nem tulajdonítottak; később a családanyák isteni védelmezőjéről, Iunóról vélték azt, hogy ő helyettesíti az asszonyok egyéni Geniusát.
Megvolt minden családnak, háznak is a maga külön védelmezője. A családi vagyont (latinul: penus) a Penates háziistenek segítenek őrizni. A homályos etimológiájú Lar istenek viszont, mint az ősök szellemeinek reprezentánsai, a családi házban élő személyek egészségéről gondoskodnak. Igen ősi, még matriarchális vallási képzetek uralmának korára visszanyúló elképzelés a Lar-istennek közös anyjáról is tudni vélt: ez volt Acca Larentia, a család (korábban: a nemzetség) legtávolibb ősanyját megszemélyesítő és ebben a minőségében védelmet nyújtó istennő. A Penates és Lar istenek jelenlétét jelképező szobrok, képek, tárgyak, jelvények minden ház bejáratánál láthatók voltak.

Megvoltak a saját védelmező isteneik az egyes nemzetségeknek is, és ezeket saját nemzetségi kultusz (sacra gentilicia) keretében tisztelték. Az Aureliusok szabin eredetű nemzetségének kultusza középpontjában a Nap állt (szabin nyelven: Ausel, latinul: Sol); a Iulius nemzetség „saját” védőistene Vediovis. Ezekben az esetekben a nemzetség az egyébként ismert istenek közül választott egyet, aki valamely oknál fogva különösen közel állt hozzá. Előfordulhatott az is, hogy egy „nemzetségi” isten általánosabb érvényt szerzett.
A görög-etruszk eredetű Hercules egy időben a Potitiusok és Pinariusok nemzetségeinek „saját” istene volt; később e nemzetségek tagjai Herculesnek, mint általánosan tisztelt istennek „nagy oltárát”, az Ara Maximát gondozták; i. e. 310 körül pedig az állam 50 000 as lefizetése ellenében megváltotta tőlük az Ara Maxima kultuszának ellátását.

A nemzetségekhez hasonlóan az egyes törzseknek és településeknek is rendszerint megvoltak „saját” isteneik. Ezek lehettek – totemisztikus elképzelések továbbéléseként – szent állatok, mint Picenum (kelet-itáliai térség) lakóinak körében a harkály (picus), vagy a Hirpinus törzsnél a farkas.
A közép-itáliai Marsus törzs neve a Mars istenével van kapcsolatban. Lanuvium városának Iuno volt a védőistene, Ariciában Dianát tisztelték. A rómaiak azt tartották, hogy az ő városuknak is van egy saját védőistene: ennek nevét azonban papjaik titokban tartották, hogy az ellenség ne használhassa fel mágikus praktikák céljaira.