1. Az Augustus intézkedései nyomán kialakuló császárkultusznak két fősajátossága volt. Egyik, hogy az élő császár gentisának mutatták be az áldozatot és erre esküdtek. Erre esküdtek fel a katonák is. Augustus geniusát - a genius Augustit - felvették a lares compitales sorába és így Augustus mintegy az állam védőistenségei közé került.
A másik nem kevésbé fontos mozzanat az volt, hogy a consecratio, azaz a császár istenítése - az apotheosis - mindig az elhunyt császárra vonatkozott. Ezt is szenátusi határozat mondta ki. Eleinte az elhalt császár holttestének megégetése után tanúval bizonyíttatták, hogy az elhunyt császár lelke elszállt az égbe, az istenek közé. E végből sokszor egy sast engedtek szabadon a máglya tövéből: a sas a császár lelkét szimbolizálta.

A meghalt császár consecratioját az első században a szenátus nem mondotta ki minden esetben. Nerváig (96-98) az addig uralkodott xx császár közül a szenátus csak négynek a consecratioját mondotta ki: Augustusét, Claudiusét, Vespasianusét és Titusét. Domitianus halála után a szenátus nemcsak hogy nem mondotta ki a consecratiot, hanem elrendelte a damnatio memóriáéit, azaz az elhalt császár emlékezetének kitörlését oly módon, hogy mindenünnen (pl. feliratokról) törölték a nevét. Csak a 2. századtól fogva lett a császárok consecratioja egyre általánosabb.
Az első században voltak egyes császárok, mint Caligula, de főként Domitianus, akik kísérletet tettek a császárkultusz kiépítésére oly értelemben, mint ahogyan az a keleti provinciákban az uralkodók kultuszának hellenisztikus hagyományai szerint átöröklődött. Domitianus ilyen értelemben címeztette magát dominus et deus-nak. Ezek a kísérletek azonban nem sikerültek. Csak Aurelianustól (270-275) fogva jött divatba az élő császárnak istenként való tisztelete.

2. A provinciákban a császárkultusz már Augustustól fogva általánossá lett, éspedig jórészt az uralkodók hellenisztikus kultuszának formájában. Augustus Kr. e. 29-ben elrendelte az Asia és Bithynia provinciabeli városok kértére, hogy az ottani római polgárok részére E/ezusban és Nicaeában Dea Roma és Divus Julius számára, a provinciák lakosai számára pedig Pergamonban és Nikomédiában Augustusnak és Dea Romának közös templomot emeljenek.

Augustus tehát a provinciákban is különbséget tett a római polgárjoggal bírók és az egyéb lakosság között: a személyének szóló közvetlen kultuszra csak az utóbbit kötelezte. Ettől fogva a városok versenyeztek azért, hogy a császároknak templomot építhessenek és abban a császár képmását őrizhessék. Azok a városok, melyek ezt az engedélyt elnyerték, mint utóbb pl. Smyrna és Efezus is, büszkén viselték a neókoros nevet (v. ö. Csel. 19,35). Kitüntetésnek számított, ha valaki ilyen templomokban egy-egy évig viselhette a főpapi tisztet.
A templomoknak megvolt az állandó papsága, voltak előre meghatározott ünnepek, amelyeken áldozatokat mutattak be és sokszor ünnepi játékokat - „sportversenyeket" - is rendeztek. Az évi főünnepre a városok a tartomány székhelyére elküldték követeiket: ezek az összejövetelek idővel tartományi gyűlésekké épültek ki, amikor a városok és a lakosság előadhatták kívánságaikat és kérhették azok felterjesztését a császárhoz.

A császárkultusszal függött össze a keleti tartományokban a naptárreform. Augustus a keleti provinciák naptárát egységesítette, amennyiben bevezette a Julius Caesar által javított naptárt. Ennek tanúi a kisázsiai városok Priene és Halikarnassös, ún. naptárfeliratai, Kr. e. 9-ből, amelyek az év első napjául a császár születésnapját (szept. 23.) jelölik meg. Már a hellenizmus idején is előfordult, hogy egyes hónapokat istenített uralkódokról neveztek el. Ezt a példát követte a naptárreform azzal, hogy az 3. hónapot Julius Caesarról júliusnak, utóbb pedig a hatodikat Augustusról augusztusnak nevezték el.

Priene és Halikarnassös ránk maradt naptárfeliratai rávilágítanak a császárkultusz hangulatára és a benne divatossá lett kifejezésmódra. A prienei felirat szerint a császár - nevezetesen Augustus - uralma új világkorszak kezdetét jelenti. „Az isteni Caesar születésnapját joggal kell egyenlőnek ítélni minden dolgok kezdetével", mert „az egész világot megváltoztatta, újból felegyenesítette, ami szétesőben volt és pusztulásnak indult, sőt a világ maga is a megsemmisülés útjára került volna, ha meg nem született volna a mindenség szerencséjére a Caesar." Ezért a császár születésnapja „kezdete a reá vonatkozó örömhíreknek (euangeHon)". A határozat ezután dicsőíti az isteni gondviselést (pronoia), amely „nekünk és utódaink javára megváltóként (sótér) küldötte el Augustusi, aki véget vetett a háborúnak és a mindenséget újra rendezte."
A halikamassosi felirat nem kevésbé áradozó hangon beszél: „A mindenség örök és halhatatlan természete túláradó jótéteményként az embereknek ajándékozta a legfőbb jót, amikor boldog életünkbe elhozta Caesar Augustusi, hazájának, Róma istennőjének atyját, Zeus Patróost és az egész emberi nem megtartóját (sótér), akinek gondoskodása (pronoia) beteljesítette, sőt túl is haladta minden ember imádságát. Mert békében pihennek szárazföld és tengerek, a városok virágzanak jó törvények, egyetértés és áldás következtében, bőségesen van mindenféle jó, az emberek telve vannak jó reménységgel a jövőre és bizalommal a jelenre nézve."
Ma már természetesen nem lehet eldönteni, hogy ezekben a sokszor nagyon fellengzős hangú feliratokban mennyi volt az őszintén átérzett meggyőződés és mennyi a megüresedett, lélektelen udvari stílus jellemtelen hízelkedése. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy Augustus-szal kapcsolatban állandóan visszatér két alapmotívum. Egyfelől a császár mint pacator orbis a „megtartó" - a sótér -, aki a sok háborús veszedelem és nyomorúság után békét ajándékoz a meggyötört világnak. Másfelől pedig Augustus uralma az új világkorszak kezdete: az utóbbi motívumban lényegileg szekularizált formában ősi keleti messiási reménység vágyálmai jelentkeznek.

A császárkultusz kezdettől fogva politikával átitatott vallás volt. Kézdetben azonban még átjárta Rómában és a provinciákban a polgárháborúk után a béke ajándékai láttára fellélegző lakosság hálája és öröme. Erre mutat pl. a Suetonius által elbeszélt anekdota, amely szerint a véletlenül ott tartózkodó Augustusi élete végén Puteolinál egy éppen megérkezett alexandriai hajó utasai és tengerészei spontán hódolattal dicsőítették: „Per illum se vivere, per illum navigare, libertate atque fortunis per illum frui."
Ez a hódolat később is fellángolt egyes császárok idején, ha azok a birodalomnak belső biztonságot és békét biztosítottak. A császárkultusz azonban ennek ellenére hovatovább tisztára politikai magatartássá, „hivatalos vallássá" lett, melynek édeskevés köze volt az egyén hitéhez, belső átéléséhez és meggyőződéséhez.

3. A császárkultuszban való részvétel, ill. pontosabban a császár geniusa előtt történő áldozat bemutatásának megtagadása hozta a fiatal keresztyénséget ellentétbe a római állammal és váltotta ki az egyház üldözését. Mivel a császárkultusz lényegileg nem volt több, mint politikai lojalitás kinyilvánítása, a keresztyének pedig egyébként őszinte alattvalói hűséget tanúsítottak a felsőbbség iránt, a hatóságok számára sokszor érthetetlen volt a keresztyénség ellenállása éppen ezen a ponton. Jellemzően nyilatkozik meg ez az ősz smyrnai püspök, Polykarpos esetében.
Elfogatása után az egyik hivatalnok megkísérli őt rábeszélni az áldozat bemutatására: „Mi rossz van abban, ha valaki azt mondja: Kyrios Kaisar, bemutatja az áldozatot és ami ezzel együtt jár és így megmenekül?" Hasonlóan történt 180-ban az észak-afrikai Scili városkából származó mártírok esetében. A proconsul hiába hivatkozott a vallásnál arra, hogy a rómaiak is kegyesek, de esküt tesznek a császár geniuskra. Az egyik vértanú élesen szembefordul a proconsul felhívásával:
„Nem ismerem ennek a világkorszaknak a birodalmát. Inkább annak az Istennek szolgálok, akit az emberek közül senki sem lát, de emberi szemekkel nem is láthat... Ismerem Uramat, a Királyok Királyát és minden nép felett való Uralkodót."

Az összeütközésből végül is a keresztyénség került ki győztesen. Hogy e győzelmet milyen erőtényezők formálták, az nem tartozik ebbe az összefüggésbe. Elég, ha rámutatunk arra, hogy a császárkultusz mint politikai vallás belsőleg kezdettől fogva üres volt és egyre inkább elveszítette politikai értékét is. így történhetett, hogy amikor a császárok Nagy Konstantinusz óta elismerték a keresztyénséget, ez nem járt együtt a császári hatalom belső meggyengülésével, hanem ellenkezőleg annak megerősödését vonta maga után.
A császárkultusz számos külső formája - tovább élt nemcsak a bizánci császárságban, hanem a középkoron át a legújabb időkig, a német-római császárságban és ennek nyomán az újonnan kialakult nemzeti királyságokban. így maradt meg a bizánci császárságban és sok uralkodóház udvari szertartásai közt a proskynésis, azaz térdre borulás az uralkodó előtt.
Hasonlóan öröklődtek az uralkodói hatalom jelvényei: az uralkodói diadém, ill. korona és a császári palást. Megmaradt az udvari szókincs számos kifejezése is, ilyen pl. a maiestas, azaz „felség". A császárkultusz öröksége azonban nem homályosíthatta el, hogy az uralkodó is halandó ember, mint akármelyik alattvalója és mint ember Isten ítélete alatt áll.